2

Az Őrangyal

2011. november 2., szerda.

A köd mindent beborított, miközben támadóm elől menekültem. Szívem torkomban dobogott, levegőt alig kaptam és sajnos a tájékozódó képességem is cserbenhagyott. Képtelen voltam oda figyelni arra, hogy merre megyek. Az volt a lényeg, hogy minél távolabb tőle. Soha nem voltam még ilyen helyzetben, ezért igazából nem is tudtam, hogy mit kellene tennem. Egyedül az ösztöneimben bízhattam, melyek azt súgták, hogy rohanjak.
– Nem menekülhetsz, úgy is az enyém leszel! – hallottam meg vészjósló hangját, aminek hatásár még gyorsabb tempóra váltottam.
A félelem beivódott az ereimbe, és véremmel együtt eljutott a testem összes pontjára. Maria megmondta, hogy nem szabad elhagynom a házat, mivel valami rossz dolog fog történni. És sajnálatos módon meg is történt. Rémálmaim főszereplője jött olyan céllal, melytől a hátamon is felállt a szőr.
Kétségbeesetten néztem a hátam mögé, de nem láttam semmit, csak fehérséget. Életem során nem tapasztaltam még olyan sűrű ködöt, mint azon az éjszakán. Talán az égiek szórakoztak velem, ezzel bosszulták meg a rossz cselekedeteimet.
Hirtelen a testem találkozott valami kemény akadállyal, és az ütközés hatására hátra tántorodtam. Képtelen voltam megtartani az egyensúlyomat és vészesen közeledni kezdtem az aszfalt felé. Vártam az eséssel járó fájdalmat, de nagy döbbenetemre nem érkezett meg.
Óvatosan kinyitottam a szememet, amit időközben becsuktam az ijedtségtől és egy csillogó mélybarna szempárral találtam magam szembe. Próbáltam megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Talán az ijedség miatt, vagy a futás hibájából, de azok a gyönyörű szemek is közrejátszhattak.
– Minden rendben van? – kérdezte megmentőm mély, és egyben megnyugtató hangján.
– Pe… - megköszörültem a torkomat, majd kinyögtem a választ. – Persze, vagyis… nem – dadogtam zavartan és éreztem, ahogy elpirulok.
– Hé, kis csávó! Engedd el a nőmet! – rikácsolta üldözőm - akit időközben teljesen elfelejtettem -, aminek hatására ereimben a vér is megfagyott.
Rémült könyörgő pillantást vetettem a karajaiban tartó fiúra, akinek nem is kellett több. Egy laza mozdulattal a háta mögé tolt, így teljesen eltakarta előlem a kilátást, de nem zavart. Sőt különös módon biztonságban éreztem magam a közelében.
– Jobban teszed, hogyha elmész, még mielőtt bemutatom közelebbről a barátomat – morogta egy cseppet sem kedvesen az előttem álló srác.
– Fegyverrel kemény vagy, mi? – Utálatom tárgyának hangja megvetően csengett.
– Te pedig a gyengébbikkel szemben vagy kemény. Igazam van? - vágott vissza épesen.
– Most elmegyek, de jobb lesz bébi, ha legközelebb nem mászkálsz egyedül az utcán. – A mondatot nekem címezte, ezzel tisztában voltam. Nyeltem egyet, de nem reagáltam rá semmit.
Mély levegőket vettem, és próbáltam megnyugodni, viszont már maga a gondolat is bukott volt, mikor megszületett. A kezem még mindig remegett, és a szívem kétszer olyan gyorsan verte az ütemet, mint ahogy általában.
– Köszönöm – mormoltam alig hallhatóan.
– Igazán nincs mit – mosolygott rám az ú őrangyalom. - Nem szeretem, ha úgy próbálja nagynak mutatni magát valaki, ha nem a megfelelő súlycsoportból választ. Amúgy Jaydon vagyok. – nyújtotta felém a kezét bemutatkozás gyanánt.
– Aurora. – motyogtam fülig vörösödve, és kezet ráztam vele. – Ugye nem hiszed azt, hogy ez az ember tényleg a barátom? – pislogtam rá kíváncsian.
– Dehogy is! A pillantásod elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, egyáltalán nincs közöd ahhoz a bunkóhoz.
Tekintete olyan gyengédséget sugárzott, amitől a térdeim is remegni kezdtek, és egy pillanatra még a nevemet is elfelejtettem.
– Rendben, akkor megnyugodtam – sóhajtottam fel, és közelebb akartam lépni hozzá, de ügyetlenségemnek hála megbotlottam a saját lábamba, és egyenesen a karjaiba zuhantam.
Hangosan felnevetett, én vele együtt nevettem. Akkorra már teljesen elfeledtette velem a sétám elrontóját, és csak is rá tudtam gondolni.
– Te vagy az én Őrangyalom – suttogtam kábultan, s csak másodpercekkel később jöttem ár arra, hogy mit is mondtam.
Barna szemei felcsillantak, és adott egy apró puszit a homlokomra.
– Úgy érzem, hogy ez egy nagyon hosszú és érdekes barátság kezdete. – mondta vigyorogva, és én egyet értettem vele.
A mi barátságunk született talán a legfurcsább helyzetben, de ez nem baj. Sokáig kitartottunk egymás mellett, de idővel az érzések változnak. Velünk is ez történt.
A kötelék, ami köztünk volt szép lassan átalakult szerelemmé, és annak ellenére, hogy borzalmas körülmények között találkoztunk mosolyogva emlékezünk vissza minden egyes alkalommal arra az éjszakára.
Leia Mais...
2011. október 30., vasárnap.

Most lefekszem, s lehunyom a szemem,
Érted sír a lelkem, hogy nem vagy itt velem.
Álmomból riadva csak téged kereslek,
S könnyek közt suttogom: Őrülten szeretlek!
/Juhász Enci/

Ezt a versecskét az egyik osztálytársam írta :) Szerintem nagyon szép! (: <3
Leia Mais...
2011. október 29., szombat.
Van két novella, ami csak arra vár, hogy begépeljem, szóval hamarosan itt is lesz friss ;)
Puszi
Leia Mais...
0

Ne búsulj...

2011. szeptember 15., csütörtök.
Ne búsulj már,
szép az élet bár,
nem tudhatod mi vár,
csak ne búsulj már!

Bánatod elmúlik,
s szíved megnyugszik,
lelked tiszta lesz,
s ez mindig benned lesz.

Felejtsd hát el,
mi is volt akkor,
Boldogabb leszel,
most! Vagy akkor?

Te döntöd el,
hogy boldog leszel,
nem állok utadba,
s, hát nem is untatlak!

Ezt a versikét egy nagyon kedves ismerősöm írta nekem. Nagyon szépen köszönöm neki. Szerintem hihetetlenül jó lett, és igaza van... csak nehéz.
Leia Mais...
2011. augusztus 17., szerda.
Kérlek lájkoljátok ezt az oldalt: KATT

És ezen a linken találhattok egy játék félét: Katt
Leia Mais...
0

Lelkem szavai - 2011.03.05.

2011. március 14., hétfő.
Eddig is utáltam a nővéremet, de most kiverte nálam a biztosítékot. Milyen jogon jön be Ő a szobámba? Tisztában van azzal, hogy tiltott terület mindenki számára. Még anyát is nagyon ritkán engedem be.
Nem tudom elhinni, hogy én és Alison rokonok vagyunk. Nem lehet, hogy Őt egy árvaházból hozták el? Rá is kérdeztem apánál, de sajnos nem azt a választ kaptam, amit szerettem volna hallani.
- Honnan veszed ezt a hülyeséget? Anyád pont ilyen volt tinédzser korában. Amikor megismertem eleinte utáltam Őt, de egy tragédia folyamán megismertem az igazi, érzelmes énjét. Alyban is van jóérzés, csak valahogy felszínre kell hozni. - mosolygott rám kedvesen.
Úgy néztem rá, mint egy elmeháborodottra. A nővéremben jóindulat? Én meg Anglia királynője vagyok.
- Mit szólnál ahhoz, ha elmennétek bulizni, együtt? - ült le mellém anya.
- Azt, hogy nem. - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- De most miért? Sose szerettétek egymást. Kiskorotok óta ellenségegek vagytok. Felnőttetek, eljött annak az ideje, hogy elássátok a csatabárdot. - apa hangja keményen csengett, de nem tudott meghatni.
- Nem, nem és nem! - sziszegtem mérgesen.
- Ebből elég legyen kisasszony! Ameddig az én házamban laksz, és az én kenyeremet eszed, azt teszed amit mondok! - csattant fel anya.
- Könnyedén tudom orvosolni a problémádat. - mosolyogtam rá gúnyosan, majd felpattantam és egyenesen a szobámba mentem.
Mostanában valahogy éreztem, hogy szükségem lesz a bőröndjeimre, szóval nem hiába hoztam le a padlásról. Amilyen okos voltam még le is tisztítottam mind kettőt.
Nincs sok cuccom, mert a java része már a másik házban van. Nem volt erőm visszapakolni.
Amilyen gyorsan csak tudtam elpakoltam a maradék holmimat, majd miután még egyszer átnéztem a szobát, hogy biztosan elraktam-e mindent elindultam a garázs irányába.
Hála Istennek nem hallgattam anyáékra és megtartottam a házat, amit Dave-vel közösen vettünk. Már rég el kellett volna mennem innen, de jobb később, mint soha.
- Most meg mit csinálsz? - kérdezte hisztérikus hangon anya.
- Elmegyek. - válaszoltam nyugodtan.
- Mégis hova?
-Oda ahol nem akarják eldönteni helyettem, hogy hogyan alakítsam az életem.- morogtam, majd mit se törődve szüleim döbbent pillantásával kimentem az autómhoz.
Most már senki sem mondhatja meg, hogy mit tegyek. Innentől kezdve százszázaléki a magam ura vagyok.
Leia Mais...
2011. március 9., szerda.
Sziasztok!
Nem tudom, hogy örültök-e a hírnek, de megcsinálták a gépem. Én személy szerint hihetetlenül boldog vagyok.:D
Úgyhogy Stefanie Renhoh ismét teljes erőbedobással neki áll írni. Csak van egy kis bökkenő... Be kell mennem a suliba, pedig nekem semmi kedvem végig ülni 7 órát, aztán még gyógytesim is lesz, szóval délután 4 tájékán végzek. Holnap pedig 8 órám lesz -.-" De hála a jó istennek ez a hétvége NÉGY napból fog állni, ez az egyedüli kapaszkodóm. Na mindegy. Remélem azért egy kis örömöt tudtam azzal okozni, hogy meghoztam a nagy hírt :D Most viszont megyek vissza készülődni, még meg is kellene fésülködnöm...
Puszi
Leia Mais...
0

Lelkem szavai - 2011.03.04.

2011. március 6., vasárnap.
Nos Én megpróbáltam nem kiborulni és tartani magam, ameddig ott voltam a boltban. Hála Istennek sikerült is. Udvariasan visszautasítottam az ajánlatát, de amilyen hisztit itthon levágtam az nem volt semmi.
Anyám úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. Apa inkább csak a tévét bámulta, de nem kerülhette el a figyelmemet, hogy néha-néha a szeme sarkából aggódóan rám pillant. A nővérem szerencsére nem volt itthon, szóval valamilyen szinten szerencsés vagyok.
Most itt ülök az erkélyemen és már az ötödik szál cigit szívom. Tom kedvéért leszoktam, de a sok stressz, és egyéb más dolgok miatt ismét a doboz után nyúltam. Nem tehetek róla, megnyugtat és van amikor kaja helyett is cigizek. Persze ennek meg is van az eredménye; legalább hét kilót leadtam mióta megint dohányzok.
Na mindegy így jártam. Eddig is egy rakás szerencsétlenség voltam, és most ha lehetséges még nagyobb vesztes vagyok.
De legalább holnap nem kell mennem dolgozni.
Leia Mais...
0

Lelkem szavai - 2011.03.03.

2011. március 5., szombat.
Ma reggel felkeltem. Mily meglepő. De bárcsak ne tettem volna. Alison haza jött és a két elviselhetetlen csatlósát is hozta magával. Rosaline-t és Laurát.
Azt hiszem, hogy rájöttem, mi hiányzott az eddigi életemből. Nem elég, hogy hajnalok hajnalán ki lettem rugdosva az ágyamból, még ezeknek a picsáknak a nyávogását is hallgatnom kellett.
Fogalmam sincs, hogy anya, hogyan tudja elviselni Őket. Mondjuk nem is nagyon érdekel, az a lényeg, hogy minél előbb lelépjenek. Nincs kedvem a két kiló sminkkel kikent képüket nézegetni. Annyira szánalmas mind a három. Hetente váltogatják a pasijaikat.
-Nocsak-nocsak. Kit látnak szemeim.- hallottam meg a világ legidegesítőbb hangját.
-Mit akarsz? Úgy tudtam, hogy te már kinőttél a játékokból.- pillantottam fel rá.
Arcán egy gúnyos megvető mosoly volt, amitől a hátamon is felállt a szőr. Jobb oldalán Rosaline, bal oldalán pedig Laura, akik ugyan úgy néztek, mint a nővérem.
-Én igen, de ahogy látom te nem.- nevetett fel gúnyosan.
-Hogy tájékoztassalak, ez csak egy munka. És anya kedvéért csinálom. Nem tudom, hogy te mikor tettél meg bármit is anyu kérésére.- ejtettem meg egy vigyort.- Most pedig, ha nem akartok semmit venni a hülyének sem mondható pasijaitoknak, akkor kérlek szépen hagyjátok el az üzletet.- morogtam egy cseppet sem kedvesen, mire fogták magukat és felszegezett állal kivonultak az ajtón.
Közömbös arccal bámultam utánuk, de legszívesebben megtéptem volna mind a hármat. Nem értem, hogy az ilyen lányok miért léteznek.
-Ő a nővéred?- lépett mellém Kevin az egyik munkatársam.
Ja azt elfelejtettem említeni, hogy ma először fél év után megszólaltam. Ugye milyen szuper?
-Igen.- sóhajtottam fel idegesen.
-Figyelj Andrea...- kezdte volna, de én dühödten félbeszakítottam.
-Andy, csak Andy.
-Oké.- emelte maga elé védekezően a kezeit.- Na szóval, Andy. Nem lenne kedved eljönni velem ma este valahova?
Leia Mais...
1

A lemenő nap utolsó sugarai

 A lemenő nap utolsó sugarai

,,Vannak olyan napok, mikor az ég szürke,

de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt."

Arnaud Desjardnis

Szomorú tekintettel vizslattam Tyson arcát. Már egy hónapja ott fekszik ezen a nyomorult kórházi ágyon, de meg se moccan. Az egész az én hibám! Ha nem vádolom meg azzal, hogy megcsalt, akkor talán most nem itt lennénk. El kellett volna hinnem neki, hogy Ő nem akarta azt a csókot. De én a hülye fejemmel ahelyett, hogy mérlegeltem volna a dolgokat leordítottam a haját a fejéről. Pedig többször is bebizonyította már, hogy mennyire szeret.

Kétségbeesetten felnyögtem, miközben az arcomat a kezeimbe temettem. Annyira igazságtalan az élet! Nekem kellene most a kórházi ágyon feküdnöm és nem neki.

-Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.*- lépett mellém Dr. Stevenson egy apró mosoly kíséretében.

-Szóval Ön szerint van még remény?- pillantottam rá a szemem sarkából.

-A remény hal meg utoljára Emma, és nem mellesleg a barátod nagyon erős fiú, úgyhogy bízok abban, hogy felébred.

Bólintottam, majd a fejemet szerelmem feje mellé hajtottam. Lehunytam a szemem és vártam a csodára, vártam, hogy felébredjen és ismét magához öleljen.

De sajnos nem történt úgy, mint a mesékben. Tyson ugyan úgy feküdt minden egyes nap. És akárhányszor bementem hozzá, szép fokozatosan az életkedvem is elhagyott. Mit ér az élet, ha az akit teljes odaadással szeretsz eszméletlenül fekszik és nem garantált, hogy ebben az életben még egyszer kinyitja-e a szemeit? Reménykedek, minden nap imádkozok, hogy felébredjen. De úgy látszik, hogy az állítólagos Istenünk nem nagyon foglalkozik a problémámmal. Igaz, nem jártam templomba, és nem vagyok valami nagy hívő, de Tyson érdekében igazán segíthetne. Még annyi mindent meg szeretett volna tenni, és olyan fiatal a halálhoz.

Inkább az én életemet vedd el és ne az Övét! Az én halálomnak legalább értelme is lenne, míg Ő soha sem tett semmi olyat, amivel a világ ellen vétkezett volna. Én pedig olyan önző vagyok igazából, hogy Larissa a suli ,,királynője" megirigyelhetné.

Például ott van az, mikor Tyson le akart velem feküdni, én meg egy hülye hisztis liba módjára elég keményen visszautasítottam Őt. Pedig akkor már egy éve együtt jártunk, csak én megijedtem és azt sem tudtam, hogy mit csináljak. És Ő megbocsátott nekem, de én meg sem érdemeltem. Túl reagáltam a dolgot, és önző voltam.

Meg amikor a haverjai el akarták vinni Őt egy hétvégére valahova fel a hegyekbe, de én kitaláltam valami idióta indokot, hogy inkább maradjon itthon velem. Tyson megmondta, hogy én is mehetek velük, de hajthatatlan voltam, mert egy romantikus estét akartam eltölteni vele. Az nem érdekelt, hogy Ő mit akart, csakis a saját érdekeimmel foglalkoztam. De szerencsére már rájöttem, hogy nagy hülyeségeket csinálok, szóval próbálok megváltozni. Mondjuk, ha felébred, akkor nem hiszem, hogy valaha megbocsát, mivel úgy kezeltem Őt akkor este, mint egy utolsó senkit.

-Emma, kérlek gyere le a nappaliba.- hallottam meg anya hangját az ajtóm túloldaláról.

-Egy pillanat és megyek.

Nem tudom, hogy meghallotta-e, mert a hangom alig volt több suttogásnál.

Ha a szívemre hallgattam volna, akkor inkább meg sem mozdultam volna, de ehelyett erőt vettem magamon és nagy nehezen felültem. Lassan felálltam, majd elindultam a földszint irányába. A gyorsaságomat egy csiga is megirigyelhette volna. Valahogy nem volt kedvem sietni, és az erőm is elhagyott. Mondjuk mit vártam volna? Lelkileg roncs vagyok, és étvágyam sincs, szóval a vércukorszintem az a béka feneke alatt van Csodálkozok, hogy még nem ájultam el.

Mikor a lépcsőn mentem lefelé szorosan fogtam a korlátot, mert a szédülés ismét rám tört. Egy pillanatra muszáj volt megállnom, különben biztos, hogy összeesek.

Szemeimet lehunytam és elképzeltem, ahogy Tyson átöleli a derekamat, miközben szorosan magához húz. Nem kellett sok ahhoz, hogy utat engedjek feltörni készülő könnyeimnek, de minden lelki erőmet összeszedtem és érzelemmentes arccal indultam tovább.

Amikor beléptem a nappaliba egyfajta rossz érzés járta át a testemet. Mindenkinek olyan furcsa és egyben vészjósló volt a pillantása. Tyson szülei is ott voltak, pont ahogy a nővére és az öccse is. Zack, a bátyám a falnak támaszkodott, míg anyáék az egyik kanapén ültek.

-Miről akartok beszélni?- kérdeztem, miután leültem a fotelba.

Apa vett egy mély levegőt, de még mielőtt bármit mondhatott volna, Jessica, Tyson édesanyja megszólalt.

-Mint tudod Tyson már lassan öt hónapja kómában fekszik és nem javul az állapota. Sokat gondolkoztunk, és az orvosok is egyet értenek velünk...- suttogta, és még lett volna folytatása a mondatnak, de megakadt.

Ajkai megremegtek, miközben könnyei kibuggyantak, s keserves zokogásba kezdett. A szívem összeszorult a látvány miatt. Tönkre tettem az életüket, elvettem tőlük az egyik legfontosabb kincsüket, a gyermeküket. Hogy lehetek ennyire szívtelen? Miért nem utálnak? Miért nem vetnek meg? Hiszen kórházba juttattam a fiúkat és lehet, hogy többé nem is fog kijönni onnan.

Nyeltem egyet, és vártam, hogy valaki felvilágosítson. Vajon milyen döntést hoztak? Igazán elmondhatnák már, mer kezdek egyre idegesebb lenni. Miért nem akarják megosztani velem a gondolataikat?

-Mit…akar...tok csin...csinálni?- kiáltottam fel kétségbeesetten.

-Leakarják kapcsolni Tysont a gépekről.- válaszolt Zack.

A levegő bennszorult a tüdőmben, a könnyeim lassan végig folytak az arcomon, és a szívem az eddigieknél sokkal gyorsabb tempót diktált. Ez a fajta fájdalom jóval felül múlta ez elmúlt hónapok kínszenvedését. Mintha az izzó vasat folyton folyvást végig húznák az egész testemen.

Ez a büntetés amiért úgy viselkedtem vele? A fentiek így akarnak megleckéztetni? Tanultam a hibámból, akkor miért teszik ezt velem, velünk? Tyson nem halhat meg, neki élnie kell. Találnia kellene egy olyan lányt aki kellőképpen megbecsüli Őt. Miért ilyen kegyetlen ez a nyomorúságos élet? Mindig az húzza a rövidebbet, aki nem tett semmi rosszat.

-Nincs más megoldás?- pillantottam reménykedve szüleimre.

Megrázták a fejüket, mire ha lehetséges még nagyobb fájdalom költözött a szívembe. A szívem által keveredett a véremmel, és az ereimen keresztül eljutott testem legtávolabbi pontjába is.

-Mikor?- jött a következő kérdés tőlem.

-Holnap négy óra.- fogalmam sincs, hogy válaszolt, mert nem tudtam beazonosítani a hang tulajdonosát. Az agyam egy része felmondta a szolgálatot.

-Ott szeretnék lenni.- suttogtam, majd se szó, se beszéd visszamentem a szobámba.

A nap többi részében csak ültem az ágyam közepén és a Tőle kapott macimat ölelgettem. Régebben még tisztán lehetett érezni kölnijének bódít illatát, de mostanra már teljesen kiment belőle. Megpróbáltam minden gondolatot száműzni a fejemből, és ez hála a jó égnek sikerült is. Nem akartam gondolkozni, elég volt elviselnem azt a mérhetetlenül nagy ürességet, ami a lelkem helyén volt. Ugyanis a remény töltötte ki az űrt, ami Tyson után maradt, de most már az a kis reményem is tovaszállt. A nap vesztett a sötét esőfelhőkkel szemben. Nem maradt más csak örök sötétség.

~*~

-Minden rendben van?- szólalt meg halkan Zack.

A kórház előtt álltunk és én inkább hasonlítottam egy zombira, mint egy emberre. Egész éjszaka nem aludtam semmit és a szemeim fel vannak dagadva a sok sírástól. Bár egyáltalán nem emlékszek arra, hogy az éjszaka folyamán sírtam volna. Zack azt mondta, hogy hangosan zokogtam, miközben magamat és azt a részeg sofőrt szidtam. A rendőrség és a családom szerint is az a férfi a hibás, de ezzel egyáltalán nem értek egyet. Ha nem kapom fel a vizet, akkor nem kell autóba ülnünk és nem történik meg a baj.

-Ez kérdés akart lenni?- vontam fel a szemöldököm.

-Bocsi, én...- kezdett volna mentegetőzni, de leintettem.

-Inkább menjünk.- sóhajtottam, majd remegő térdekkel, összeszorult torokkal és kétszázas vérnyomással elindultam a kórház bejárata felé.

Csak két plusz fő lehet bent, mikor lekapcsolják a gépet. Az egyik én vagyok, a másik pedig Jessica.

-Felkészültél?- nézett rám Jess, amikor oda értünk a kórterem ajtaja elé.

-Erre fellehet készülni?- kérdeztem és egy halk hisztérikus kacaj hagyta el a számat.- Nem, nem lehet.

Szomorúan elmosolyodott, majd megfogta a kezem és együtt léptünk be az ajtón. Gondosan becsukta utánunk az ajtót, majd oda sétáltunk Tyson ágyához. A doktor már a gépnél volt és valamit mondott, de képtelen voltam felfogni a szavak értelmét. Csak néztem életem értelmének hibátlan arcát. Ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították földöntúlian szép volt.

Dr. Stevenson már majdnem lekapcsolta azt a gépet, ami életben tartja Tysont, mikor felkiáltottam.

-Állj!

-Mit művelsz?- kérdezte kikerekedett szemekkel Jessica.

-Nézzék.- mutattam Tyson arcára.

Ajkaival szavakat formált, de csak nagyon halk suttogást lehetett hallani. Közelebb hajoltam hozzá, és kimondtam azt a szót, ami abban a pillanatban kitöltötte az elmémet.

-Szeretlek.

-Én is.- lehelte, és szembe találtam magam azzal a gyönyörű szempárral, ami után már lassan fél éve áhítozok.

Elmerültem a tengerkék szemekben, és éreztem, hogy az élet lassacskán, de visszatér a testembe. Nem tudtam mással foglalkozni, csak vele. Minden érzékem ráhangolódott, de valamit még muszáj volt megtudnom.

-Megbocsátasz?- kérdeztem remegő hangon.

-Gyere közelebb.-mormolta, mire én úgy tettem ahogy kért.

Ajkait lágyan hozzáérintette az enyémekhez, bennem pedig újra lobbant a remény lángja. Sőt biztos voltam abban, hogy most már minden rendben lesz és senki sem állhat közénk.

*Arnaud Desjardnis
Leia Mais...
0

Lelkem szavai - 2011.03.02. (Úgy öt órával és jó pár kévéval később)

2011. március 2., szerda.
Most, ha valaki megkérdezné, hogy milyen hangulatom van, akkor csak egy nagyon ronda pillantással tudnék válaszolni. Az nem kifejezés, hogy ideges vagyok.
Anyám képes volt idehívni Ryant, az ex- pasimat. Hogy lehet ennyire kegyetlen valaki? Tisztában van azzal, hogy még nem állok kész egy új kapcsolatra. Főleg azzal a nyomorult féreggel.
Egyedül Brianna néni ért meg, de Ő sajnos Denverben lakik. Miért kell nekem Los Angelesben élnem?
Igazán jöhetne már az az Isteni csoda amiért fél éve imádkozok. De nem, még véletlenül sem jönnének rendbe a dolgok. Mondjuk hogyan is lehetnék boldog, mikor Ő nincs itt velem?
Na már megint kezdem ezt a nyomorult önsanyargatást. Tom sem akarná ezt. Sőt talán még meg is haragudna rám, ha látná, hogy milyen állapotban vagyok. De nem tehetek róla, a hiánya okozza.
Talán jobb, ha most elmegyek aludni. Ki kell magamat pihenni, mert holnap dolgoznom kell. Ezt is anya intézte, de szerintem ez egyértelmű volt.
Kétség sem fér hozzá, az anyám teljesen megbolondult.
Leia Mais...
0

Lekem szavai - 2011.03.02.

Vártam. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mire. Talán a csodára, ami visszahozza azt a férfit a sírból, akit igazán tudtam szeretni? Lehetséges, nem vagyok teljesen biztos benne. Mostanában semmiben sem vagyok biztos.
Már fél éve nem beszéltem senkivel, és ezt szó szerint kell érteni, mivel nem vagyok hajlandó válaszolni semmilyen kérdésre. Anyám már kezd az agyamra menni. Nem tudja, hogy milyen érzések is kavarognak mostanában bennem.
Egy kibaszott naplóval semmit sem tudok megoldani. Jó, leírom, hogy mi is történt épp az aktuális nap, vagy, hogy mennyire utálom a nővéremet, de másra nem jó. Nem teszi teljessé az életemet és legfőképp nem tudja pótolni a vőlegényemet!
-Andy, gyere le! Vendégeink vannak!- hallottam meg anyám hangját, ami most túlságosan is sértette a fülemet.
Na tessék, lehet még ennél is jobb az életem?


Nos erre annyit mondanék, hogy nem akartalak bejegyzés nélkül hagyni titeket. A V.H. fejezete félig meg van, viszont az a baj, hogy a laptopomon van, ami most perpillanat szerelőnél van. Ez a kis izé, valamilyen napló regény akar lenni. Ebből viszont elég gyakran lesz friss, és majd megértitek, hogy miről is van szó igazából.
Puszi
Leia Mais...
0

Fény a sötétségben - 5. Fejezet

2011. február 3., csütörtök.
Sziasztok!
Itt az ötödik fejezet. Nem tudom, hogy milyen lett... A következő az március elején jön...Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!


5.Veszekedés

Képtelenség volt nem viszonozni édes tevékenységét. Átkaroltam a nyakát és ha lehetséges még szorosabban hozzá bújtam. Csókja ezerszer mámorítóbb volt, mint Josh-é. Na bevallom, hogy azé a baromarcúé semmilyen pozitív reakciót nem váltott ki belőlem. De ez... ez valami isteni. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól csókol.
Már éppen beleéltem volna magam, mikor Olivia hanga eljutott a tudatomig.
-Mia Hudson, azonnal nyisd ki az ajtót, vagy nem állok jót magamért! Hallod te lány?- ordibált teljesen kikelve magából.
Nagy nehezen elhúzódtam Damontól, ami láthatólag nem tetszett neki. Úgy nézett rám, mint egy kisfiú, akinek a legkedvesebb játékát vették el.
-Menned kell.- suttogtam szomorúan.
-És mi van, ha nem akarlak itt hagyni?- simogatta meg az arcom és egy apró puszit adott ajkaimra.
-Olivia már így is teljesen ki van akadva, a szobafogság, vagy gépmegvonás garantált. De ha téged is itt talál, akkor az esküvőig az alagsorban kell majd laknom.- húztam el a számat, majd megpróbáltam lefejteni magamról ölelő karjait nem sok sikerrel.
-Gyere velem.- mondta komoly hangon.
-Hülye vagy.- csóváltam meg a fejem.- Nem mehetek, Oliviáék pillanatok alatt megtalálnának.
-Hidd el, hogy van egy biztos búvóhelyem.
-Sajnálom Damon, de nem!- jelentettem ki érzelem mentes arccal.
-Akkor te nem is szeretsz igazán.- morogta, majd elengedett és oda ment az erkély ajtóhoz.
-Ugye tudod, hogy nagyon aljas dolog érzelmileg zsarolni a másikat?- kérdeztem és a könnyeim alattomban kicsordultak.
Miért vagyok dühös amiatt, hogy ezt mondta? Hiszen nem is ismerem Őt. És miért hiányzik annyira az ölelése, az érintése, a csókja? Miért érzem azt, hogy mérföldekre van tőlem, miközben itt áll pár lépésre előttem? Talán ezt hívják szerelemnek? És én mikor bolondultam meg? Nem vagyok Damonba szerelmes, csak szimplán tetszik. Igaz, hogy azt mondtam neki amit, de akkor elkábított a közelsége és azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.
Lassan megfordult egy édes mosoly kíséretében és rám kacsintott. Nem értettem a reakcióját, hiszen az előbb, még ideges volt.
-Mia, ha nem nyitod ki az ajtót három másodpercen belül, akkor esküszöm, hogy betöröm.- fenyegetőzött fél-őrülten Olivia, de engem nem nagyon tudott abban a pillanatban érdekelni.
-Most elmegyek, és soha többé nem találkozunk.- sziszegte Damon, de a szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól, és először az ajtóra, majd az asztalomra mutatott.
Most csak szórakozik velem? Az elmúlt percekben csak színészkedett és nem is bántottam meg igazából? Ki érti ezeket a pasikat?
Ránéztem az íróasztalomra és egy félbehajtott lap volt rajta. Vajon Ő tette azt oda? Mikor ismét ránéztem volna, Ő már nem volt ott.
Gyorsan elraktam a papírlapot a fiókba, majd kinyitottam az ajtómat még mielőtt Olivia betörte volna. Úgy nézett rám, mintha megettem volna a vacsoráját. Igazság szerint meg kellett volna ijednem, de szemrebbenés nélkül álltam jeges pillantását. És ettől még idegesebb lett. Már legalább öt perce álltunk egymással szemben, mikor dühödten félre tolt az útból és jó alaposan körbejárta a szobámat. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy minden négyzetmillimétert átnéz harmadik személy után kutatva. Vagyis hát gondolom nem az eltűnt fülbevalóját kereste.
-Hova bújt el?- kérdezte szikrázó szemekkel, mikor kijött a gardróbomból.
-Ki?- kérdeztem megjátszott meglepettséggel.
-Hát az aki itt volt.
-Már megbocsáss, de egyedül voltam a szobámban, de nem volt kedvem veszekedni veled, azért nem nyitottam ki az ajtót.- válaszoltam kissé gúnyos hangon.
-Ne szórakozz velem, Mia! Tudom, hogy itt volt az a Damon gyerek, hallottam, hogy beszélgettek. Az esküvőig nem hagyhatod el a szobádat kisasszony! És erről Josh is értesülni fog.- morogta fogcsikorgatva.
-Milyen jogon ítélsz te engem szoba fogságra? Nem vagy az anyám, leszarom, hogy a gyámom vagy, de tizenöt éven keresztül hazudtál nekem. Hol vannak az igazi szüleim? Honnan származok? Miért nem velük vagyok az igazi otthonomba? Hmm? Válaszolj!- kiabáltam teljesen kikelve magamból és a könnyeim ismét megeredtek.
Nem mondott semmit, csak nézett rám, mint borjú az új kapura és e miatt még jobban fel ment bennem a pumpa.
-Jó, ha ezekre a kérdésekre nem adsz választ akkor legalább azt mond meg, hogy miért kell hozzámennem Josh-hoz?! Nem szeretem Őt mégis belekényszerítesz a házasságba. Mondd meg, hogy mi értelme van ennek az egésznek? Jó velem szórakozni? Vagy az a hobbid, hogy tönkre vágd az egész életemet?
-Tudni akarod, hogy mi ez az egész? Hogy miért kell férjhez menned?- kérdezte halk fenyegető hangon.
Bólintottam és vártam, hogy magyarázkodni kezdjen.
-Mert én az anyád vagyok és azt kell tenned, amit én mondok!- sziszegte némi habozás után.
-Nem vagy te más, mint egy őrült nőszemély, akinek az minden vágya, hogy elrontsa a jövőmet!- szinte úgy köptem a szavakat.
Olivia feje egyre vörösebb lett, majd lendült a keze és a következő pillanatban egy hatalmas csattanással találkozott a tenyere az arcommal. Szívem szerint rögtön vissza ütöttem volna, de inkább nem tettem.
-Soha, de soha többé ne merészelj ilyen hangon beszélni velem!- nézett mélyen a szemembe, majd fogta magát, kihúzta a zárból a kulcsot és jó hangosan becsapta maga után az ajtót.
Hallottam, ahogy kattan a zár és ugyanabban a pillanatban térdre rogytam és keserves zokogásba kezdtem.


~*~


Próbáltam elaludni, de egyszerűen nem ment. Csak feküdtem az ágyon és néztem ki a fejemből. A könnyem legalább már három órája elapadtak, s nem maradt már a helyükön csak hatalmas üresség, mely felemészt. Igazság szerint nem is tudtam, hogy mi miatt akadtam ennyire ki. Talán azon, hogy nem ismerem az igazi szüleimet és az egész életem egy nagy hazugság. Fogalmam sincs, hogy ki is vagyok valójában és, hogy honnan jöttem.

És még Damon levelét sem volt kedvem elolvasni, szóval fogalmam sincs, hogy miért csinálta azt amit.

Nem bírok itt maradni, muszáj kiszellőztetnem a fejem, különben megfulladok. Ez a pár óra is kínszenvedés volt a számomra. Egész végig úgy éreztem, mintha a falak közelednének felém és össze akarnának passzírozni.
Lassan felálltam, majd kimentem az erkélyre. Nem most szökök meg először, szóval tudom, hogy hogyan kell innen lejutni. Odamentem a baloldalára és belekapaszkodtam a fel mentén lévő fekete rácsba, melyen nyáron mindig gyönyörű futó rózsa virágzik. Persze ennek az a rossz oldala, hogy már többször felsértették a tüskék a tenyeremet. Óvatosan lemásztam, majd amilyen gyorsan csak tudtam berohantam a házunk mellett lévő erdőbe. Nem néztem hátra, csak rohantam, úgy ahogy a lábam bírta.
Amint észre vettem az ismerős ösvényt, ami a kedvenc helyemre vezet rögtön szét áradt a testemben a nyugalom. Az idegességemnek már szinte nyoma sem volt. Meg sem álltam, amíg oda nem értem a kis tóhoz, ami maga volt számomra a mennyország.
Letelepedtem mellé és néztem kristálytiszta vizét. Olyan békés itt minden, legszívesebben örökre itt maradnék. Senki sem zavar és a lelkem is megnyugvást talál, mikor ezen a helyen vagyok. Sajnos mostanában nem nagyon jutott időm erre. És lassan a meleg kellemes éjszakák helyét átveszik a hideg és barátságtalan esték. Már majdnem teljesen elmerültem volna a gondolataim hatalmas tengerén, mikor megláttam egy nagyon ismerős tükörképet. Felkaptam a fejem és elakadt a lélegzetem. A lány kékeszöld szemei vidáman csillogtak, fekete hullámos haja a derekáig ért és az arca ugyan azt a kislányos bájt tükrözte, mint legutóbbi találkozásunkkor.
-Lana?- kérdeztem döbbenten.
Leia Mais...
3

A vágy hatalma - 1. Fejezet

2011. január 31., hétfő.
Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy nem novellaként írom meg, hanem kisregényként, és ha van iránta érdeklődés, akkor talán nyitok neki egy új blogot. Nem garantálom a heti frisseket, talán két hetente, de ha nagyon elememben vagyok, akkor lehet, hogy sűrűbben lesz. Nem tudom, hogy milyen lett. Írjátok meg kommentben, hogy hogyan írjam meg, regényként, vagy kisregényként. A döntés a ti kezetekben áll. :)
Jó olvasást!




Vágyakozó pillantást küldtem Michael felé. Ő észre sem vesz engem. Mondjuk miért venne észre, mikor Ő a suli legdögösebb pasija, nem mellesleg végzős, a bátyám legjobb barátja, a focicsapat kapitánya, osztály első, diák elnök, én pedig egy jelentéktelen kis elsős vagyok? Minden lány róla álmodik, szóval esélyem sincs. Hirtelen felém nézett, és a pillantásunk találkozott. A lélegzetem is elakadt, és zavartan fordítottam el a fejem. Még soha nem nézett rám. Vagyis, így nem. Szinte elvesztem azokban a sötétbarna szemekben. nem éreztem még ilyet, nem is csoda, mivel nincs túl sok élettapasztalatom. Én még szűz vagyok, az osztálytársaimmal ellentétben.
-Hé, Jaz, Michael téged bámul.- vigyorodott el Emma én pedig fülig vörösödtem.
-Ne nézzétek már olyan feltűnően.- nyögtem kétségbeesetten.
-Ilyen a tekintete, amikor új kiszemeltje van.- motyogta Charlotte.
Charlotte igazság szerint tizedikes lenne, de tavaly év végén megbukott és nem ment el a pótvizsgára. Az iskola minden zugát, és az összes diákot ismeri, ha valamit meg szeretnél tudni, csak Őt kell kérdezni. A lányok hirtelen rám néztek én pedig ha lehetséges még jobban elpirultam. Azok a kaján vigyorok semmi jót nem ígértek, szóval fogtam magam, és amilyen gyorsan csak tudtam leléptem az ebédlőből. sajnos még volt egy órám, szóval a terem felé vettem az irányt. Olyan hülyék tudnak néha lenni a csajok! Van egy olyan érzésem, hogy nem épp szép dolgokra gondoltak. De hogy juthat az eszükbe ilyen? Én és Michael? Ugyan már! Jasline Parks vagyok, egy nagy Lúzer. Igen nagybetűvel. Hirtelen valaki elkapta a kezem és behúzott a legközelebbi osztály terembe. Kulcsra zárta az ajtót, majd felém fordult egy édes mosoly kíséretében. Nyeltem egyet és hátráltam pár lépést.
-Mit szeretnél?- kérdeztem remegő hangon.
Elgondolkozott, majd egy széles vigyor kíséretében válaszolt.
-Téged.
Nagyokat pislogtam és egyszerűen nem tudtam felfogni az információt. Közelebb lépett, mire én automatikusan hátráltam. Sajnos neki ütköztem a tanári asztalnak, Ő pedig gyorsan kihasználta az alkalmat és teljes testével hozzám simult.
-Miért olyan nehéz elhinni, hogy tetszel nekem?- kérdezte miközben orra hegyével az arcomat cirógatta.
-Mert...mert te a suli legjobb pasija, és egyben a bátyám legjobb haverja is vagy.- nyögtem elfúló hangon.
-Akarlak.- morogta, majd a fenekemnél fogva felültetett az asztalra és hevesen csókolni kezdett.
Belenyögtem a csókba, mikor megéreztem feszülő férfiasságát nadrágon keresztül. Jól tudtam, hogy ez nem helyes, és nekünk nem szabadna ezt tennünk, de képtelen voltam nem viszonozni az édes játékát. Pont ugyan olyan hevesen csókoltam, mint ahogy Ő engem. Beletúrtam sötétbarna hajába, és a másik kezemmel átöleltem a nyakát, majd közelebb húztam magamhoz.
-Nem szabad.- lihegtem, amikor nagy nehezen elhúzódtam tőle.
-Kit érdekel?- kérdezte, miközben végig simított a melleimen.
-Michael, kérlek, ne.- suttogtam.
-Nem érdekel, az idióta szöveged arról, hogy túl fiatal vagy. Tudom, hogy te is akarod, talán jobban, mint én. Különben is, Josh örülne, ha mi ketten össze jönnénk.- lehelte, majd a nyakamat kezdte kényeztetni édes csókjaival.
Már majdnem elgyengültem, mikor eszembe jutott Amanda arckifejezése, mikor nyilvánosan dobta Őt Michael. Velem is megteheti, sőt, miután kielégítette a vágyait félre dobhat, mint egy szakadt rongyot. Bármi megtörténhet és én nem akarok, és nem is fogok kockáztatni. Eltoltam magamtól, majd elfordultam tőle és leugrottam az asztalról. Küldtem felé egy szemrehányó pillantást, majd kimentem volna az osztályteremből, ha az nem lett volna bezárva. Hátulról átölelte a derekamat és szorosan magához húzott.
-Ki engedlek, ha itt és most...- de nem tudta befejezni, mert félbeszakítottam.
-Mit csinálok? Leszoplak? Ugyan Michael, te sem lehetsz ennyire szánalmas.- morogtam, majd kiszakítottam magam az öleléséből és elvettem tőle a kulcsot.
Miért van neki minden teremhez kulcsa?- kérdeztem magamban, miközben kinyitottam az ajtót és szinte futva mentem az utolsó órámra.
Egész órán Mike-on és a furcsa viselkedésén gondolkoztam. Én is csak egy lennék a sok közül, szóval ne is próbálkozzon többet nálam. Azt hiszem, hogy ezt véletlenül meg is fogom említeni Josh-nak. Nem érdekel, hogy emiatt tönkre megy a barátságuk, de ez már pofátlanság. Miért pont engem akar most? Ott van legalább hatszáz lány, és pont engem kellett kiszúrnia? Szemétség! Mindig is tudtam, hogy ilyen szemét, de én is csak lányból vagyok, szóval álmodoztam arról, hogy én és Ő... Hirtelen rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Még szerencse, hogy reggel lehalkítottam. Elő vettem a mobilt, és elolvastam az sms-t.
,,Csajszi, bocsi, de anyuékkal elmentünk a fősuli miatt és csak hétfőn jövünk haza. Megkértem az egyik haveromat, hogy aludjon ott a hétvégén, szóval nyugi nem leszel egyedül. Vigyázz magadra, Josh.”
Miért nem mehettem én is velük? Ez nem ér! Mikor kicsöngettek, össze pakoltam a cuccomat, majd kimentem a suli elé. Bepattantam Charlotte BMW-jébe, majd vártam, hogy indítson.
-Mi történt?- kérdezte kíváncsian, mikor már az úron száguldoztunk.
-Michael, meg akart dugni.- válaszoltam társalgó hangnemben.
Hirtelen beletaposott a fékbe én pedig majdnem lefejeltem a kesztyűtartót.
-Hogy mi?- kérdezte pár oktávval magasabb hangon.
-Jól hallottad.- szusszantottam idegesen.- Behúzott a 203-as terembe és ott helyben el akarta venni a szüzességem.
-Atya Úr Isten!- makogtak tágra nyílt szemekkel.- Mi ugyan arra a pasira gondolunk?
-Igen.- bólintottam.
-És te mit csináltál?
Újra indított, én meg mesélni kezdtem. Minden szóról-szóra el kellett mondanom, mert a kisasszony tudni akarta a szaftos részleteket. Mikor végeztem már a házunk előtt álltunk, és vártam, hogy Charlotte kitörjön. Három...kettő...egy...
-Micsoda? Te normális vagy? Vissza utasítottad Michael James Turnert?- sipította és kikerekedett szemekkel meredt rám.
Kiszálltam a kocsiból, majd egy kedves mosoly kíséretében így szóltam:
-Igen.
Becsuktam az ajtót ezután pedig rögtön bementem a házba. Mivel anyáék a szomszédos államba mentek jó hosszú hétvégének nézek, vagyis nézünk elébe. Kíváncsi vagyok, hogy Josh kit kért meg arra a lehetetlen feladatra, hogy vigyázzon rám. Feltrappoltam a szobámba, majd ledobtam a táskámat és gyorsan átöltöztem. Egy picsa gatyát és egy trikót vettem fel. Ha Joshnak van valamennyi esze akkor Suzy-nak szólt. Ha ide csábította valamelyik nyomorék haverját én esküszöm, hogy kiherélem. Leszáguldottam a lépcsőn, majd egyenesen a konyhába mentem. Igaz, hogy nem rég volt ebéd, de szar volt a kaja. Már éppen kivettem volna a hűtőből a kedvenc kínai kajámat, mikor valaki csöngetett. Szitkozódva mentem az ajtóhoz, majd kinyitottam és a döbbenettől a szám is tátva maradt.
-Mit keresel itt?- kérdeztem ingerülten.
-Te is hiányoztál édes, látom már vártál.- nézett végig rajtam és felvillantott egy perverz vigyort.
-Anyád!- sziszegtem mérgesen, majd be akartam csukni az ajtót, de ő nem hagyta.
-Ha tudni akarod, én vigyázok rád a hétvégén. Nagyon örültem annak, hogy Josh engem kért meg, főleg az után, ami a suliban történt.- mormolta, miközben könnyedén félre tolt az útból és engedély nélkül bejött a házamba.
Fogcsikorgatva néztem, ahogy leveszi a cipőjét és kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, majd bekapcsolja a tévét.
-Takarodj innen, de perverz disznó!- csattantam fel idegesen.
-Egy órát adok neked, nem többet.
-Nem hiszem el, hogy pár órával ezelőtt még rólad álmodoztam. Még szerencse, hogy rájöttem, hogy te nem vagy több, mint egy szex-mániás barom!- sziszegtem mérgesen, majd fogtam magam és betrappoltam a konyhába.
Előpakoltam az ebédebet, majd duzzogva enni kezdtem. Muszáj tennem valamit annak érdekében, hogy lelépjen. Nincs kedvem egész hétvégén előle bujkálni. Nem értem, hogy hirtelen mi ez a nagy érdeklődés irántam. Beszélnem kellene Josh-sal, talán Ő tud valamit.
Mivel a telefonom a szobámban volt kénytelen voltam a vezetékest használni. Gyorsan bepötyögtem bátyám telefonszámát, majd vártam, hogy felvegye azt a nyomorult készüléket.
-Igen?- hallottam meg vidám hangját.
-Választhat! Vagy kasztrálva leszel, vagy elküldöd innen ezt az idiótát.- morogtam köszönés helyett.
-Most meg mi bajod van? Hiszen Mike, normális gyerek és még tetszel is neki.
-Te ezt tudtad? Miért nem figyelmeztettél?- sipítottam teljesen kikelve magamból.
-Miért kellett volna?
-Le akar fektetni, szerintem ez elég indok.- mondtam fogcsikorgatva.
-Na azért ne túlozzunk, mondjuk nekem is mondta már. De nem értem, hogy mi bajod van. Minden lány oda meg vissza van érte és te vagy az a szerencsés, akit ki választott a sok közül.- hallottam a hangján, hogy vigyorog.
-Kurva szerencsés vagyok.- forgattam meg a szemem.- Nem Josh, én ezt nem akarom!
-Sajnálom csajszi, de másnak meg nem tudok szólni.
-Utállak.- mondtam, majd választ sem várva lecsaptam a kagylót.
Meg kellett támaszkodnom a konyhapultba, különben biztos, hogy a padlón kötöttem volna ki. Ennél nagyobb szemétség nincs a világon. Még szerencse, hogy Michael felnyitotta a szemem saját magával kapcsolatban. Még a végén valami ostobaságot csináltam volna, ha nem jövök rá, hogy egy paraszt.
Hirtelen valaki az egyik kezével átölelte a derekamat és szorosan magához húzott, míg a másik kezével betapasztotta a számat nehogy felsikítsak.
-A düh is a szenvedély egyik megnyilvánulási formája, akárcsak a szerelem. Szorult helyzetben az előbbi helyettesíti az utóbbit, habár mindenki tudja, hogy ez nem az igazi. Mindenki tudja: előtte és utána. A dühroham közepette azonban bármi bármivel felcserélhető.* Tudom, hogy te is akarod, hiába mondasz bármit a testi reakcióid mindent elárulnak.- suttogta a fülembe lágy hangján, majd belecsókolt a nyakamba és akkor bennem minden ellenállás megszűnt.

*Vavyan Fable


Remélem tetszett valamennyire!
Puszi
Leia Mais...
0

Hírek

2011. január 30., vasárnap.
Kedves nézőink, ma a frissítésről és pár történet folytatásáról lesz szó.
Az írónő elképzelte az Álomból valóság folytatását és erről ki tesz majd egy szavazást is.
Az Utolsó reménysugár folytatása készülőben van, szóval úgy március környékén az is olvasható lesz.
Ennek lesz egy alternatív változata is novellában. (Rossz lesz a vége...)
A vágy hatalma c. novella hamarosan fel fog kerülni, csak még kell egy kis idő.
Az F.é. 5. fejezete, pedig holnap jön, ha minden igaz.
Most ennyi lenne, nem sokára ismét jelentkezőn friss híreinkkel!
Leia Mais...
0

A blog első díja

Köszönöm szépen a díjat ElsaJ-nek :)
Nem küldöm tovább, mert most lusta vagyok, és sok író van, aki megérdemli a díjat, szóval választani sem tudnék :)
Puszi
Leia Mais...
0

Fény a sötétségben 4. fejezet

Sziasztok!
Itt a fény a sötétségben 4. fejezete, az ötödik, az holnap érkezik, mivel nekem nincs suli :P Nem lett valami jó, mert félálomban írtam...
Jó olvasást!


4. A csók

Egy hónap telt el az az este óta. Tudom, hogy rosszul döntöttem, hiszen most Josh azt hiszi, hogy szeretem Őt. Na persze, pont annyira szeretem, mint a brokkolit. Hányhatnékom van tőle, egy undorító féreg. Damon most már egyik órán sem ül mellém és a barátaim is megutáltak. Az utóbbit azt onnan tudom, hogy Rose elküldött a picsába. Én nem ezt akartam. Szokták mondani, hogy tévedni emberi dolog, de ez már nem tévedés, hanem óriási baklövés.

-Mia, gyere le! Josh itt van és beszélni szeretne veled!- hallottam meg anya hangját.

Egy kétségbeesett nyögés hagyta el a számat, miközben az arcomat a párnába fúrtam.

Fel akarok ébredni ebből a lidércekkel teli álomból. Miért van az, hogy az én sorsom mindig ilyen szerencsétlenül alakul? A fenébe is, még csak 15 éves vagyok! Nekem vásárolnom kellene a legjobb barátnőmmel, és közben Jessicát kéne kibeszélnem. Ó, átkozott balsors!

Nehezen felemeltem a fejem, majd a legnagyobb kínok közt kimásztam a biztonságot nyújtó ágyamból. Becsoszogtam a fürdőbe és első utam a tükörhöz vezetett. Mikor megláttam magam a lélegzetem is elakadt egy pillanatra.

Arcom hófehér volt, szemeim alatt hatalmas fekete karikák húzódtak és az ajkaim olyan szárazak voltak, mint a sivatag. Bánatosan felsóhajtottam, majd tíz perc alatt valami emberi külsőt varázsoltam magamnak.

-Mia!- szólt ismét anya immár dühösen.

-Egy pillanat.- ordítottam kissé gúnyos hanglejtéssel.

Átmentem a gardróbba, majd magamra kaptam a szokásos farmer-póló összeállítást. Ez a hülye gyerek nem érdemel többet. Damon kedvéért felvenném a legújabb koktélruhámat, amit tegnap vettem. Nem csípem annyira a kihívó cuccokat, de ezt a ruhát egyszerűen imádom. Egy pillanatra lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd miután minden lelki erőmet összeszedtem elindultam a földszint irányába.

Mikor leértem a nappaliba szembetaláltam magam életem elrontójával. Ha nem gyűlölném annyira, és nem lenne egy hatalmas nagy tapló, akkor talán, esetleg... nem még akkor sem.

Felvont szemöldökkel néztem Josh-ra, akinek a szemei furcsán csillogtak. Megfogta a kezem, oda húzott a kanapéhoz, leült, majd az ölébe ültetett.

Persze egy szót sem szóltam, mert a szemem sarkából láttam, hogy Oliva minket figyel. Már egy hónapja nem vagyok hajlandó anyának szólítani. Hiszen nem is Ő az igazi anyám, szóval van rá okom, hogy a kereszt nevén szólítsam. Na meg az is ott van, hogy nem is viselkedik úgy, mintha a gyereke lennék.

-Kicsim, mit szólnál ahhoz, ha jövő hétvégén elutaznánk valahova?- kérdezte halkan Josh.

-Szerintem ez nem jó ötlet.- mormoltam egykedvűen.

Még szerencse, hogy az évek folyamán megtanultam színészkedni. Bent, ott legbelül a lelkem mélyén őrjöngök. El akarok innen menni jó messzire, persze Mr. Tökéletesség nélkül. Most önként és dalolva adnám át a helyemet Jessicának. Ő élvezné is a helyzetet, hiszen egy helyes, gazdag és ,,jól nevelt” fiúról van szó.

-Mi kivetni valót találsz az ötletemben?- suttogta a fülembe a kérdést.

Gyengéden átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Szorosan összepréseltem az ajkaimat, nehogy valami olyat mondjak, amivel kockára teszem a szabadságom. Olivia megmondta, hogy csak egy rossz szó kell, amit Josh-nak szánok és szobafogságot kapok egészen az esküvőig. Ugye milyen kedves? Ilyen „anyát” még az ellenségeimnek sem kívánok.

-Korai lenne. Nem gondolod?- pislantottam hátra, de rögtön visszafordítottam a fejemet, mert az arca túl közel volt.

Nem szeretek vele csókolózni. Szinte minden alkalommal birtoklóak és durvák a csókjai, nagyon ritka, hogy gyengéd és egyben szeretetteljes. Mondjuk ezen meg sem kellene lepődnöm, mivel Ő nem szerelmes belém. Ha szeretne, akkor, hagyná, hogy boldog legyek, szóval szakítana Velem.

-Nem hiszem, meg amúgy is, már lefoglaltam egy lakosztályt.- lehelte, miközben lágyan maga felé fordította a fejem és ajkait rátapasztotta az enyémekre.

Tisztán ki lehetett venni belőle a vágyat. Sajnos arra nem jöttem rá, hogy milyen vágyról is van szó, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokára úgyis megtudom. Egyáltalán nem viszonoztam olyan lelkesen a tevékenységét, mint szerette volna, ezért el is húzódott tőlem.

-Menjünk el sétálni.- sóhajtotta.

-Jó.- dünnyögtem az orrom alatt, majd felálltam, és se szó, se beszéd kiszaladtam a ház elé.

Nem kellett sokat várnom Josh-ra. Amint mellém ér, ujjainkat összekulcsolta, majd elindultunk a legközelebbi park irányába. Többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, de én tömör és kitérő válaszaimmal könnyedén elvettem a kedvét a dumálgatástól. Annyira átlátszó volt ez az egész. Az utazás, a kedveskedő szavak, mind mind arra utal, hogy ágyba akar vinni.

Most Rose biztos azt kérdezné, hogy honnan vagyok ebben olyan biztos. Nos, onnan, hogy körülbelül egy hete hallottam, ahogy az egyik haverjával beszélget erről telefonon. Josh azt hitte, hogy alszok, pedig ébren voltam és mindent kristálytisztán hallottam.

-Mi a bajod velem Mia?- kérdezte hirtelen.

-Nincs semmi bajom.- hazudtam könnyedén.

-Ne hazudj nekem!- mordult föl, mire viszketni kezdett a tenyerem.

Úgy felképeltem volna, de inkább nem tettem. Nem süllyedhetek le az Ő szintjére, sokkal értelmesebb vagyok nála.

-Te pedig ne használd ezt a hangszínt, amikor hozzám beszélsz!- csattantam fel mérgesen.

Egy ideig még dühösen meredt rám, majd végül lenyugodott. Ismét meg akarta fogni a kezem, de én nem hagytam és a két lépés távolságot is tartottam. Ebben az egy nyomorúságos hónapban végig játszottam a jó kislány szerepét, viszont már nagyon elegem van belőle! Ismét az a Mia Hudson akarok lenni, aki a barátaival lóg és nap, mint nap elviseli Jessica beszólásait. Ez akkora szemétség. Én miért nem tehetem azt amit szeretnék? Miért kellett így alakulnia az életemnek? De a legfőbb kérdés. Miért pont én?

Két óra séta után bejelentettem, hogy haza akarok menni. Josh inkább nem szólt vissza, szóval nem sokkal később már a hazafelé tartottunk.

-Viszlát Joshua.- köszöntem el rezzenéstelen arccal, majd becsuktam az orra előtt az ajtót.

Amilyen gyorsan csak tudtam felszáguldottam a szobámba. Bezártam az ajtót és mikor megfordultam majdnem felsikoltottam.

Damon ott ült az ágyamon és érdeklődve figyelt. Ugyan olyan tökéletes volt, mint tegnap, semmit sem változott. Kék szemei úgy ragyogtak, mint a legfényesebb zafír, és arra az édes mosolyra húzta ajkait, amitől a csontjaim mindig olvadozni kezdenek. Természetesen ez most sem történt máshogy, szóval nehéz volt állva maradni.

Egyikőnk sem szólalt meg. Ő engem bámult én pedig próbáltam a szemébe nézni és nem a testét vizsgálgatni. Legszívesebben közelebbről is megvizsgáltam volna, de Ő most haragszik rám, úgyhogy igazából azt sem értem, hogy miért van itt.

-Mit keresel itt? És mégis hogy jöttél be?- szólaltam meg úgy tíz perc hallgatás után.

-Be akarom bizonyítani neked, hogy sokkal több van közöttünk. Része vagy a személyiségemnek. Te vagy a fény az alagút végén. Miattad érdemes élnem, és meg kell tennem mindent, hogy magam mellett tartsalak.*- hangja szenvedélyes volt és a szavai mögött ott volt az igazság pecsétje. De én mégsem tudtam elhinni amit mond. A fülem beengedte az információkat, de az agyam már nem akarta feldolgozni.

-Ha így éreznél, akkor nem kerültél volna el.- suttogtam és valami okból kifolyólag a könnyeim megeredtek.

Miért is bánt ez engem ennyire? Hiszen nem is ismerem Őt. Olyan számomra, mint egy rejtély, aminek fel kell fednem a titkát. Tehetetlenségemben ki akartam menni az erkélyre, de Ő nem hagyta. Elkapta a csuklómat, majd szembe fordított magával.

-Szereted Őt?- kérdezte kifejezéstelen arccal.

-Mármint Josh-t?- fontam fel a szemöldököm.

Türelmetlenül bólintott.

-Nem, nem szeretem.- ráztam meg a fejem.- Én más iránt táplálok a szerelemhez közelálló éréseket.

-Igen, és ki az?- csillantak fel rögtön a szemei.

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd és egy hangot sem tudtam kinyögni. Hirtelen meghallottam Olivia hangját az ajtóm túloldaláról és a vér is meghűlt az ereimben. Ölni fog, ha tudomást szerez arról, hogy Damon itt van nálam. Édes Istenem, most mit csináljak?

-Kérlek válaszolj.- Kérlelt kétségbeesetten.

-Te vagy az a személy.- néztem mélyen a szemébe.

-Csak ennyit akartam tudni.- suttogta, majd derekamnál fogva magához húzott és szenvedélyesen csókolni kezdett.



Remélem azért tetszett valamennyire!
Puszi
Leia Mais...
4

A jövő emléke

2011. január 14., péntek.



A jövő emléke


Gondolkoztam, ezenkívül mostanában nem is nagyon csináltam mást. Az elmélkedéseim az ittlétemről szóltak. Nekem már rég a túlvilágon kellene lennem, erre még mindig itt ülök a szobámba. Holnap lesz egy hónapja, hogy meghaltam. Kezdek hozzá szokni, de kissé nehéz megállnom, hogy ne adjak valami jelet, arról, hogy még nem mentem el. Szörnyű nézni a családom szenvedését. Életemben nem tapasztaltam még ezt a mérhetetlenül nagy fájdalmat, s hiányérzetet. Itt vannak tőlem egy karnyújtásnyira, mégsem tudom magamhoz ölelni, vagy esetleg szimplán megérinteni Őket. Sajnos nem tudom vissza pörgetni az időt, hogy megakadályozzam a balesetet. Talán ennek így kellett történnie, lehetséges, hogy a nagykönyvben ez volt megírva.
Az ajtó lassan kinyílt és anya lépett be rajta. Arca nyúzott volt, a színe megegyezett a fallal, szemei alatt hatalmas fekete karikák ékeskedtek és fel is voltak dagadva a sok sírástól. Felsóhajtott, majd oda sétált az íróasztalomhoz és leült hozzá.
Minden nap ezt csinálja. Bejön a szobába, letelepedik az egyik pontjára és nem csinál semmit. Vannak ritka pillanatok, mikor a közös számainkat dúdolgatja.
-Anya - szólalt meg halkan az ajtóból Sophie.
-Igen?- kérdezte rekedtes hangon.
-Baj van - suttogta húgom, könnyes szemekkel, és a lelki szemeim előtt lebegett, ahogy szívében újabb sebek keletkeznek.
-Mi történt?- pattant fel anya a székemből, és Sophie elé rohant.
Szólásra nyitotta a száját, de hang az nem jött ki rajta. Vett egy mély levegőt és ismét megpróbálkozott, de beszéd helyett hangosan sírni kezdett. A sós cseppek szorgosan mosták szép arcát, és hiába törölte le azokat, rögtön másik lépett a helyükre.
Anya szorosan magához húzta és nyugtatgatni kezdte. Megjegyezném, eleinte nem sok sikerrel. Legalább tíz perce álltak már, mikor testvérem nagy nehezen kinyögte a rossz hírt.
-David meghalt.
Mintha azt mondta volna, hogy életem titkos értelme nincs már az élők között.
-Ez nem újdonság.- sóhajtott fel mellettem az említett, én pedig ijedtemben leestem az ágyról.
Hála a szerencsétlenségemnek, pár párnát is magammal rántottam, ami a szobában tartózkodó családtagjaimnak is feltűnt.
-Ez meg mi volt?- lehelte félelemtől remegő hangon Sophie.
-Fogalmam sincs - válaszolta anya ugyan olyan hanglejtéssel.- Gyere menjünk le a nappaliba, és ott részletesen elmesélheted, hogy mi történt - motyogta, majd mind ketten ki mentek a helységből.
-Te meg mit keresel itt?- vontam fel a szemöldököm.
-James megölt.- rántotta meg a vállát, majd felállt és engem is felsegített.
-Nem, ez lehetetlen! Neked élned kell! Érted? Te nem lehetsz halott!- nyögtem kétségbeesetten.
-Figyelj rám Brianna, ezen már nem tudunk változtatni. Mind ketten meghaltunk, de gondolom erre már te is rájöttél. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy miért vagyunk még mindig itt.
-Befejezetlen dolgunk van, ez egyértelmű - mormoltam az orrom alatt, miközben vissza ültem az előző helyemre.
-Igazad lehet.
-Nem, Dave.- ráztam meg a fejem egy fanyar mosoly kíséretében.- Biztos, hogy ez van. Úgy tudom, hogy én haltam meg előbb, szóval kérlek, ne okoskodj!
-Ezzel azt akarod mondani, hogy már egy hónapja azon gondolkodsz, hogy mi az a dolog ami miatt itt ragadtál a Földön?- vonta fel a szemöldökét.
Válasz helyett csak elhúztam a számat, majd hanyatt dőltem az ágyamon. Ha lettek volna könnyeim, akkor már rég patakokban folytak volna. Csak is én lehetek ennyire szerencsétlen.
-Bri, hidd el minden rendben lesz. Ennél már nem lehet rosszabb.- huppant le mellém David.- Én mindig itt leszek veled, mivel...- kezdte volna érzelmekkel teli hangon, de én nem hagytam, hogy befejezze.
- Ne, ne mondj semmit!- leheltem erőtlenül.
-Miért?
-Mert még nem jött el annak az ideje, hogy lelkizzünk. Na, de most inkább akkor beszélgessünk másról. James, mégis miért ölt meg?- néztem fel gyönyörű arcára kíváncsian.
Halványzöld szemei haragosan megvillantak, de ennek ellenére nyugodt hangon mesélte el a történetet.
-Köztudott tény, hogy szinte istenít téged. Mindig is féltékeny volt, mivel velem sokkal többet foglalkoztál, mint vele. Holott, Őt régebb óta ismered, mint engem. Ugye ebből kifolyólag nem nagyon komált, de most a szó legszorosabb értelmében megutált. Állandóan azt hajtogatta, hogy miattam haltál meg, mivel nekem vettél ajándékot az nap délután. Tegnap elmentem a kedvenc helyünkre, ám arra nem számítottam, hogy Ő is ott lesz. Igazából James jelenléte nem zavart annyira, de a kezében lévő pisztoly egy kicsit sem tetszett. Szíven lőtt, én pedig meghaltam. Nos ennyi lenne az én unalmas halálom, még unalmasabb története - mondta, majd felsóhajtott.- Van valami ötleted?
-Milyen ötlet?
-Na vajon?- emelte égnek a szemét.
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd összevont szemöldökkel néztem rá.
-Nem, nincs - dünnyögtem reménytelenül.
Beharapta az alsó ajkát, összeráncolta a homlokát és végig simított az állán. Ez azt jelenti, hogy erősen töri a fejét, de a végén úgy sem jut semmire. Ismerem már Őt ennyire. Már legalább tíz perce ültünk egymás mellett egymás arcát figyelve, mikor elvigyorodott.
-Volt valami olyan dolog, amit mindenki elől eltitkoltál?
Na ezzel megfogott. Lassan felálltam, majd oda mentem az íróasztalomhoz és helyet foglaltam a kedvenc székemben. Felnyitottam a laptopom tetejét, majd miután betöltött beléptem a Dokumentumokon belül lévő Írásaim mappába.
-Te könyveket írtál?- hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellől.
-Négy éve kezdtem el, azóta befejeztem tíz könyvet, harminc és fél novellát és tizenöt verset. De még rengeteg ötletem volt. Az volt az álmom, hogy egyszer kiadják a könyvemet, és mindenki megismeri a nevemet. Azt szerettem volna elérni, hogy száz év múlva is emlékezzenek rám. Tudom, hogy butaság, meg minden, de minden vágyam.
-Nem butaság.- simította meg az arcomat.- Egy valamit viszont nem értek. Miért nem mondta el senkinek?
Éppen válaszoltam volna, mikor anya minden előjel nélkül megjelent a szobában. Gyorsan felpattantam a gép elől, de arra nem volt időm, hogy ki is kapcsoljam. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy anya mikor fut el sikítozva, de nem így történt. Ehelyett, vett egy mély levegőt, majd fogta magát és leült oda ahol nem rég még én csücsültem. Szemei elkerekedtek a döbbenettől, és láthatólag nem nagyon hitte el azt ami a monitoron van. Nem a műveimre csapott le legelőször, hanem a ,,Naplóm” feliratú mappát nyitotta meg.
-Naplót vezettél?- kérdezte halkan Dave.
-Aha.- bólintottam és vártam, hogy melyik dokumentumot nézi meg legelőször.
Végül a legutolsó napra esett a választása, amiben túlságosan is sok információ van. Vett egy mély levegőt, majd hangosan olvasni kezdett.

2010.07.14.

Érzem, hogy valami baj fog történni holnap, de ez úgy sem állít meg abban, hogy megvegyem Davidnek azt a karkötőt. Eleinte azt a ketté törhető szívmedált akartam megvenni, viszont az túl egyértelmű célzás lenne arra, hogy szeretem Őt. Ez az érzés pedig nem hiszem, hogy kölcsönös lenne. Sokat gondolkoztam már azon, hogy elmondjam neki az igazi érzelmeimet, de a vége mindig az lett, hogy másra tereltem a témát. Mi van, ha visszautasít? Én azt nem élném túl. A múltkor láttam, hogy Tiffany rámozdult. Persze, ennek hatására is egy egész jó novella készült.
Nos igen, itt van még az írás is, amit titokban tartok. Tudom, hogy így sosem lesz világszerte közismert a nevem, de nem merem megosztani senkivel a kis titkomat. Úgy is az lenne a vége, hogy nem vagyok elég jó.
Na mindegy, úgy is azért vannak az álmok, hogy kergessük azokat.
,,Bri”

-Én teljesítem az álmod kicsim.- mosolyodott el anya, majd áttért a könyveim olvasására.
-Szeretlek Brianna.- duruzsolta a fülembe David és átölelt.
-Én is.- sóhajtottam fel megkönnyebbülten és készségesen simultam izmos karjai közé.
Úgy éreztem, mintha egy szikla esett volna le a szívemről. És az egészben az a legjobb, hogy azzal élhetem le az örökkévalóság hátralévő perceit, akit mindennél jobban szeretek.



Nos ez a novella egy pályázatra készült... sajnos nem értem el helyezést, de gondoltam felteszem nektek. Kaphatnék pár véleményt?
Puszi
Leia Mais...
2011. január 13., csütörtök.
Sziasztok!
A novella az készül, már egy és fél oldal meg is van belőle. De addig is itt van ez a rövidke kis levél, amit irodalomra kellett írnom. Az Ábel Amerikában-t vettük és ahhoz kellett írnom. Kérlek mondjátok el, hogy szerintetek milyen lett (:


Kedves Gergő!

Régen írtam neked, és ennek oka volt. Mióta utolsó levelemet elküldtem rengeteg dolog történt velem. Azaz igazság, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a mesélést.
Mind te is tudod monoton hangulatban teltek a napjaim, de minden megváltozott, mikor rájöttem, hogy igazából a munka, amit csinálok nem nekem való. Ezt a tulajdonossal is megosztottam, de Ő igazából nem értette, hogy mi a gondom. Elmondtam neki, hogy én ennél többre is képes vagyok, és így kerültem az egyik filippeus helyére. Hamar rájöttem, hogy igaza volt Dávid úrnak, és ez a munka tényleg nehéz, de tartottam magam. Keményen dolgoztam, Olyannyira, hogy bele is betegedtem. A bőröm bánta az egészet, de szerencsére gyorsan gyógyulok, így szombatra már minden rendben volt velem. Hétfőn ismét megjelentem a műhelyben mindenre elszántan, de a lelkesedésem egy pillanatra megcsappant, mikor a filippeus azt mondta, hogy a fehér az nem ember. Törtem a fejem, hogy mivel is tudnám bebizonyítani neki, hogy téved. Végül pár nappal később kibontakozott a fejemben egy terv. Nem tétlenkedtem, neki is álltam a kivitelezésnek. A műhelyben dolgozóknak nem tetszett, hogy azt csinálom amit. Az egyik szólt is Dávid úrnak, mire az rögvest oda futott hozzám. Megkérdezte tőlem, hogy mégis mit csinálok.
Csillagot. Feleltem nyugodtan.
Erre ő meg csak annyit mondott, hogy elmehetek. Magyarán szólva kirúgott, pedig én csak csillagot csináltam.
Én számítok arra, hogy Isten mellettem áll és segít az utamon. Várom a válaszod barátom!

Üdvüzlettel: Ábel
Leia Mais...
0

(:

2011. január 1., szombat.
Sikerekben és egészségben gazdag Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak :)
Mint láthatjátok megújult a blog külseje, szerintem most egy ideig ez fog maradni. Jó sokáig tartott amíg rátaláltam :P
A következő novellával kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy már készül, és amint befejeztem, fel is teszem nektek :)
Puszi
Leia Mais...
 
Novelláim © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |