A lemenő nap utolsó sugarai
,,Vannak olyan napok, mikor az ég szürke,
de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt."
Arnaud Desjardnis
Szomorú tekintettel vizslattam Tyson arcát. Már egy hónapja ott fekszik ezen a nyomorult kórházi ágyon, de meg se moccan. Az egész az én hibám! Ha nem vádolom meg azzal, hogy megcsalt, akkor talán most nem itt lennénk. El kellett volna hinnem neki, hogy Ő nem akarta azt a csókot. De én a hülye fejemmel ahelyett, hogy mérlegeltem volna a dolgokat leordítottam a haját a fejéről. Pedig többször is bebizonyította már, hogy mennyire szeret.
Kétségbeesetten felnyögtem, miközben az arcomat a kezeimbe temettem. Annyira igazságtalan az élet! Nekem kellene most a kórházi ágyon feküdnöm és nem neki.
-
Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.*- lépett mellém Dr. Stevenson egy apró mosoly kíséretében.
-Szóval Ön szerint van még remény?- pillantottam rá a szemem sarkából.
-A remény hal meg utoljára Emma, és nem mellesleg a barátod nagyon erős fiú, úgyhogy bízok abban, hogy felébred.
Bólintottam, majd a fejemet szerelmem feje mellé hajtottam. Lehunytam a szemem és vártam a csodára, vártam, hogy felébredjen és ismét magához öleljen.
De sajnos nem történt úgy, mint a mesékben. Tyson ugyan úgy feküdt minden egyes nap. És akárhányszor bementem hozzá, szép fokozatosan az életkedvem is elhagyott. Mit ér az élet, ha az akit teljes odaadással szeretsz eszméletlenül fekszik és nem garantált, hogy ebben az életben még egyszer kinyitja-e a szemeit? Reménykedek, minden nap imádkozok, hogy felébredjen. De úgy látszik, hogy az állítólagos Istenünk nem nagyon foglalkozik a problémámmal. Igaz, nem jártam templomba, és nem vagyok valami nagy hívő, de Tyson érdekében igazán segíthetne. Még annyi mindent meg szeretett volna tenni, és olyan fiatal a halálhoz.
Inkább az én életemet vedd el és ne az Övét! Az én halálomnak legalább értelme is lenne, míg Ő soha sem tett semmi olyat, amivel a világ ellen vétkezett volna. Én pedig olyan önző vagyok igazából, hogy Larissa a suli ,,királynője" megirigyelhetné.
Például ott van az, mikor Tyson le akart velem feküdni, én meg egy hülye hisztis liba módjára elég keményen visszautasítottam Őt. Pedig akkor már egy éve együtt jártunk, csak én megijedtem és azt sem tudtam, hogy mit csináljak. És Ő megbocsátott nekem, de én meg sem érdemeltem. Túl reagáltam a dolgot, és önző voltam.
Meg amikor a haverjai el akarták vinni Őt egy hétvégére valahova fel a hegyekbe, de én kitaláltam valami idióta indokot, hogy inkább maradjon itthon velem. Tyson megmondta, hogy én is mehetek velük, de hajthatatlan voltam, mert egy romantikus estét akartam eltölteni vele. Az nem érdekelt, hogy Ő mit akart, csakis a saját érdekeimmel foglalkoztam. De szerencsére már rájöttem, hogy nagy hülyeségeket csinálok, szóval próbálok megváltozni. Mondjuk, ha felébred, akkor nem hiszem, hogy valaha megbocsát, mivel úgy kezeltem Őt akkor este, mint egy utolsó senkit.
-Emma, kérlek gyere le a nappaliba.- hallottam meg anya hangját az ajtóm túloldaláról.
-Egy pillanat és megyek.
Nem tudom, hogy meghallotta-e, mert a hangom alig volt több suttogásnál.
Ha a szívemre hallgattam volna, akkor inkább meg sem mozdultam volna, de ehelyett erőt vettem magamon és nagy nehezen felültem. Lassan felálltam, majd elindultam a földszint irányába. A gyorsaságomat egy csiga is megirigyelhette volna. Valahogy nem volt kedvem sietni, és az erőm is elhagyott. Mondjuk mit vártam volna? Lelkileg roncs vagyok, és étvágyam sincs, szóval a vércukorszintem az a béka feneke alatt van Csodálkozok, hogy még nem ájultam el.
Mikor a lépcsőn mentem lefelé szorosan fogtam a korlátot, mert a szédülés ismét rám tört. Egy pillanatra muszáj volt megállnom, különben biztos, hogy összeesek.
Szemeimet lehunytam és elképzeltem, ahogy Tyson átöleli a derekamat, miközben szorosan magához húz. Nem kellett sok ahhoz, hogy utat engedjek feltörni készülő könnyeimnek, de minden lelki erőmet összeszedtem és érzelemmentes arccal indultam tovább.
Amikor beléptem a nappaliba egyfajta rossz érzés járta át a testemet. Mindenkinek olyan furcsa és egyben vészjósló volt a pillantása. Tyson szülei is ott voltak, pont ahogy a nővére és az öccse is. Zack, a bátyám a falnak támaszkodott, míg anyáék az egyik kanapén ültek.
-Miről akartok beszélni?- kérdeztem, miután leültem a fotelba.
Apa vett egy mély levegőt, de még mielőtt bármit mondhatott volna, Jessica, Tyson édesanyja megszólalt.
-Mint tudod Tyson már lassan öt hónapja kómában fekszik és nem javul az állapota. Sokat gondolkoztunk, és az orvosok is egyet értenek velünk...- suttogta, és még lett volna folytatása a mondatnak, de megakadt.
Ajkai megremegtek, miközben könnyei kibuggyantak, s keserves zokogásba kezdett. A szívem összeszorult a látvány miatt. Tönkre tettem az életüket, elvettem tőlük az egyik legfontosabb kincsüket, a gyermeküket. Hogy lehetek ennyire szívtelen? Miért nem utálnak? Miért nem vetnek meg? Hiszen kórházba juttattam a fiúkat és lehet, hogy többé nem is fog kijönni onnan.
Nyeltem egyet, és vártam, hogy valaki felvilágosítson. Vajon milyen döntést hoztak? Igazán elmondhatnák már, mer kezdek egyre idegesebb lenni. Miért nem akarják megosztani velem a gondolataikat?
-Mit…akar...tok csin...csinálni?- kiáltottam fel kétségbeesetten.
-Leakarják kapcsolni Tysont a gépekről.- válaszolt Zack.
A levegő bennszorult a tüdőmben, a könnyeim lassan végig folytak az arcomon, és a szívem az eddigieknél sokkal gyorsabb tempót diktált. Ez a fajta fájdalom jóval felül múlta ez elmúlt hónapok kínszenvedését. Mintha az izzó vasat folyton folyvást végig húznák az egész testemen.
Ez a büntetés amiért úgy viselkedtem vele? A fentiek így akarnak megleckéztetni? Tanultam a hibámból, akkor miért teszik ezt velem, velünk? Tyson nem halhat meg, neki élnie kell. Találnia kellene egy olyan lányt aki kellőképpen megbecsüli Őt. Miért ilyen kegyetlen ez a nyomorúságos élet? Mindig az húzza a rövidebbet, aki nem tett semmi rosszat.
-Nincs más megoldás?- pillantottam reménykedve szüleimre.
Megrázták a fejüket, mire ha lehetséges még nagyobb fájdalom költözött a szívembe. A szívem által keveredett a véremmel, és az ereimen keresztül eljutott testem legtávolabbi pontjába is.
-Mikor?- jött a következő kérdés tőlem.
-Holnap négy óra.- fogalmam sincs, hogy válaszolt, mert nem tudtam beazonosítani a hang tulajdonosát. Az agyam egy része felmondta a szolgálatot.
-Ott szeretnék lenni.- suttogtam, majd se szó, se beszéd visszamentem a szobámba.
A nap többi részében csak ültem az ágyam közepén és a Tőle kapott macimat ölelgettem. Régebben még tisztán lehetett érezni kölnijének bódít illatát, de mostanra már teljesen kiment belőle. Megpróbáltam minden gondolatot száműzni a fejemből, és ez hála a jó égnek sikerült is. Nem akartam gondolkozni, elég volt elviselnem azt a mérhetetlenül nagy ürességet, ami a lelkem helyén volt. Ugyanis a remény töltötte ki az űrt, ami Tyson után maradt, de most már az a kis reményem is tovaszállt. A nap vesztett a sötét esőfelhőkkel szemben. Nem maradt más csak örök sötétség.
~*~
-Minden rendben van?- szólalt meg halkan Zack.
A kórház előtt álltunk és én inkább hasonlítottam egy zombira, mint egy emberre. Egész éjszaka nem aludtam semmit és a szemeim fel vannak dagadva a sok sírástól. Bár egyáltalán nem emlékszek arra, hogy az éjszaka folyamán sírtam volna. Zack azt mondta, hogy hangosan zokogtam, miközben magamat és azt a részeg sofőrt szidtam. A rendőrség és a családom szerint is az a férfi a hibás, de ezzel egyáltalán nem értek egyet. Ha nem kapom fel a vizet, akkor nem kell autóba ülnünk és nem történik meg a baj.
-Ez kérdés akart lenni?- vontam fel a szemöldököm.
-Bocsi, én...- kezdett volna mentegetőzni, de leintettem.
-Inkább menjünk.- sóhajtottam, majd remegő térdekkel, összeszorult torokkal és kétszázas vérnyomással elindultam a kórház bejárata felé.
Csak két plusz fő lehet bent, mikor lekapcsolják a gépet. Az egyik én vagyok, a másik pedig Jessica.
-Felkészültél?- nézett rám Jess, amikor oda értünk a kórterem ajtaja elé.
-Erre fellehet készülni?- kérdeztem és egy halk hisztérikus kacaj hagyta el a számat.- Nem, nem lehet.
Szomorúan elmosolyodott, majd megfogta a kezem és együtt léptünk be az ajtón. Gondosan becsukta utánunk az ajtót, majd oda sétáltunk Tyson ágyához. A doktor már a gépnél volt és valamit mondott, de képtelen voltam felfogni a szavak értelmét. Csak néztem életem értelmének hibátlan arcát. Ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították földöntúlian szép volt.
Dr. Stevenson már majdnem lekapcsolta azt a gépet, ami életben tartja Tysont, mikor felkiáltottam.
-Állj!
-Mit művelsz?- kérdezte kikerekedett szemekkel Jessica.
-Nézzék.- mutattam Tyson arcára.
Ajkaival szavakat formált, de csak nagyon halk suttogást lehetett hallani. Közelebb hajoltam hozzá, és kimondtam azt a szót, ami abban a pillanatban kitöltötte az elmémet.
-Szeretlek.
-Én is.- lehelte, és szembe találtam magam azzal a gyönyörű szempárral, ami után már lassan fél éve áhítozok.
Elmerültem a tengerkék szemekben, és éreztem, hogy az élet lassacskán, de visszatér a testembe. Nem tudtam mással foglalkozni, csak vele. Minden érzékem ráhangolódott, de valamit még muszáj volt megtudnom.
-Megbocsátasz?- kérdeztem remegő hangon.
-Gyere közelebb.-mormolta, mire én úgy tettem ahogy kért.
Ajkait lágyan hozzáérintette az enyémekhez, bennem pedig újra lobbant a remény lángja. Sőt biztos voltam abban, hogy most már minden rendben lesz és senki sem állhat közénk.
*Arnaud Desjardnis
