Sziasztok!
Itt az ötödik fejezet. Nem tudom, hogy milyen lett... A következő az március elején jön...Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!
Képtelenség volt nem viszonozni édes tevékenységét. Átkaroltam a nyakát és ha lehetséges még szorosabban hozzá bújtam. Csókja ezerszer mámorítóbb volt, mint Josh-é. Na bevallom, hogy azé a baromarcúé semmilyen pozitív reakciót nem váltott ki belőlem. De ez... ez valami isteni. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól csókol.
Már éppen beleéltem volna magam, mikor Olivia hanga eljutott a tudatomig.
-Mia Hudson, azonnal nyisd ki az ajtót, vagy nem állok jót magamért! Hallod te lány?- ordibált teljesen kikelve magából.
Nagy nehezen elhúzódtam Damontól, ami láthatólag nem tetszett neki. Úgy nézett rám, mint egy kisfiú, akinek a legkedvesebb játékát vették el.
-Menned kell.- suttogtam szomorúan.
-És mi van, ha nem akarlak itt hagyni?- simogatta meg az arcom és egy apró puszit adott ajkaimra.
-Olivia már így is teljesen ki van akadva, a szobafogság, vagy gépmegvonás garantált. De ha téged is itt talál, akkor az esküvőig az alagsorban kell majd laknom.- húztam el a számat, majd megpróbáltam lefejteni magamról ölelő karjait nem sok sikerrel.
-Gyere velem.- mondta komoly hangon.
-Hülye vagy.- csóváltam meg a fejem.- Nem mehetek, Oliviáék pillanatok alatt megtalálnának.
-Hidd el, hogy van egy biztos búvóhelyem.
-Sajnálom Damon, de nem!- jelentettem ki érzelem mentes arccal.
-Akkor te nem is szeretsz igazán.- morogta, majd elengedett és oda ment az erkély ajtóhoz.
-Ugye tudod, hogy nagyon aljas dolog érzelmileg zsarolni a másikat?- kérdeztem és a könnyeim alattomban kicsordultak.
Miért vagyok dühös amiatt, hogy ezt mondta? Hiszen nem is ismerem Őt. És miért hiányzik annyira az ölelése, az érintése, a csókja? Miért érzem azt, hogy mérföldekre van tőlem, miközben itt áll pár lépésre előttem? Talán ezt hívják szerelemnek? És én mikor bolondultam meg? Nem vagyok Damonba szerelmes, csak szimplán tetszik. Igaz, hogy azt mondtam neki amit, de akkor elkábított a közelsége és azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.
Lassan megfordult egy édes mosoly kíséretében és rám kacsintott. Nem értettem a reakcióját, hiszen az előbb, még ideges volt.
-Mia, ha nem nyitod ki az ajtót három másodpercen belül, akkor esküszöm, hogy betöröm.- fenyegetőzött fél-őrülten Olivia, de engem nem nagyon tudott abban a pillanatban érdekelni.
-Most elmegyek, és soha többé nem találkozunk.- sziszegte Damon, de a szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól, és először az ajtóra, majd az asztalomra mutatott.
Most csak szórakozik velem? Az elmúlt percekben csak színészkedett és nem is bántottam meg igazából? Ki érti ezeket a pasikat?
Ránéztem az íróasztalomra és egy félbehajtott lap volt rajta. Vajon Ő tette azt oda? Mikor ismét ránéztem volna, Ő már nem volt ott.
Gyorsan elraktam a papírlapot a fiókba, majd kinyitottam az ajtómat még mielőtt Olivia betörte volna. Úgy nézett rám, mintha megettem volna a vacsoráját. Igazság szerint meg kellett volna ijednem, de szemrebbenés nélkül álltam jeges pillantását. És ettől még idegesebb lett. Már legalább öt perce álltunk egymással szemben, mikor dühödten félre tolt az útból és jó alaposan körbejárta a szobámat. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy minden négyzetmillimétert átnéz harmadik személy után kutatva. Vagyis hát gondolom nem az eltűnt fülbevalóját kereste.
-Hova bújt el?- kérdezte szikrázó szemekkel, mikor kijött a gardróbomból.
-Ki?- kérdeztem megjátszott meglepettséggel.
-Hát az aki itt volt.
-Már megbocsáss, de egyedül voltam a szobámban, de nem volt kedvem veszekedni veled, azért nem nyitottam ki az ajtót.- válaszoltam kissé gúnyos hangon.
-Ne szórakozz velem, Mia! Tudom, hogy itt volt az a Damon gyerek, hallottam, hogy beszélgettek. Az esküvőig nem hagyhatod el a szobádat kisasszony! És erről Josh is értesülni fog.- morogta fogcsikorgatva.
-Milyen jogon ítélsz te engem szoba fogságra? Nem vagy az anyám, leszarom, hogy a gyámom vagy, de tizenöt éven keresztül hazudtál nekem. Hol vannak az igazi szüleim? Honnan származok? Miért nem velük vagyok az igazi otthonomba? Hmm? Válaszolj!- kiabáltam teljesen kikelve magamból és a könnyeim ismét megeredtek.
Nem mondott semmit, csak nézett rám, mint borjú az új kapura és e miatt még jobban fel ment bennem a pumpa.
-Jó, ha ezekre a kérdésekre nem adsz választ akkor legalább azt mond meg, hogy miért kell hozzámennem Josh-hoz?! Nem szeretem Őt mégis belekényszerítesz a házasságba. Mondd meg, hogy mi értelme van ennek az egésznek? Jó velem szórakozni? Vagy az a hobbid, hogy tönkre vágd az egész életemet?
-Tudni akarod, hogy mi ez az egész? Hogy miért kell férjhez menned?- kérdezte halk fenyegető hangon.
Bólintottam és vártam, hogy magyarázkodni kezdjen.
-Mert én az anyád vagyok és azt kell tenned, amit én mondok!- sziszegte némi habozás után.
-Nem vagy te más, mint egy őrült nőszemély, akinek az minden vágya, hogy elrontsa a jövőmet!- szinte úgy köptem a szavakat.
Olivia feje egyre vörösebb lett, majd lendült a keze és a következő pillanatban egy hatalmas csattanással találkozott a tenyere az arcommal. Szívem szerint rögtön vissza ütöttem volna, de inkább nem tettem.
-Soha, de soha többé ne merészelj ilyen hangon beszélni velem!- nézett mélyen a szemembe, majd fogta magát, kihúzta a zárból a kulcsot és jó hangosan becsapta maga után az ajtót.
Hallottam, ahogy kattan a zár és ugyanabban a pillanatban térdre rogytam és keserves zokogásba kezdtem.
~*~
Próbáltam elaludni, de egyszerűen nem ment. Csak feküdtem az ágyon és néztem ki a fejemből. A könnyem legalább már három órája elapadtak, s nem maradt már a helyükön csak hatalmas üresség, mely felemészt. Igazság szerint nem is tudtam, hogy mi miatt akadtam ennyire ki. Talán azon, hogy nem ismerem az igazi szüleimet és az egész életem egy nagy hazugság. Fogalmam sincs, hogy ki is vagyok valójában és, hogy honnan jöttem.
És még Damon levelét sem volt kedvem elolvasni, szóval fogalmam sincs, hogy miért csinálta azt amit.
Nem bírok itt maradni, muszáj kiszellőztetnem a fejem, különben megfulladok. Ez a pár óra is kínszenvedés volt a számomra. Egész végig úgy éreztem, mintha a falak közelednének felém és össze akarnának passzírozni.
Lassan felálltam, majd kimentem az erkélyre. Nem most szökök meg először, szóval tudom, hogy hogyan kell innen lejutni. Odamentem a baloldalára és belekapaszkodtam a fel mentén lévő fekete rácsba, melyen nyáron mindig gyönyörű futó rózsa virágzik. Persze ennek az a rossz oldala, hogy már többször felsértették a tüskék a tenyeremet. Óvatosan lemásztam, majd amilyen gyorsan csak tudtam berohantam a házunk mellett lévő erdőbe. Nem néztem hátra, csak rohantam, úgy ahogy a lábam bírta.
Amint észre vettem az ismerős ösvényt, ami a kedvenc helyemre vezet rögtön szét áradt a testemben a nyugalom. Az idegességemnek már szinte nyoma sem volt. Meg sem álltam, amíg oda nem értem a kis tóhoz, ami maga volt számomra a mennyország.
Letelepedtem mellé és néztem kristálytiszta vizét. Olyan békés itt minden, legszívesebben örökre itt maradnék. Senki sem zavar és a lelkem is megnyugvást talál, mikor ezen a helyen vagyok. Sajnos mostanában nem nagyon jutott időm erre. És lassan a meleg kellemes éjszakák helyét átveszik a hideg és barátságtalan esték. Már majdnem teljesen elmerültem volna a gondolataim hatalmas tengerén, mikor megláttam egy nagyon ismerős tükörképet. Felkaptam a fejem és elakadt a lélegzetem. A lány kékeszöld szemei vidáman csillogtak, fekete hullámos haja a derekáig ért és az arca ugyan azt a kislányos bájt tükrözte, mint legutóbbi találkozásunkkor.
-Lana?- kérdeztem döbbenten.
Leia Mais...
Itt az ötödik fejezet. Nem tudom, hogy milyen lett... A következő az március elején jön...Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!
5.Veszekedés
Már éppen beleéltem volna magam, mikor Olivia hanga eljutott a tudatomig.
-Mia Hudson, azonnal nyisd ki az ajtót, vagy nem állok jót magamért! Hallod te lány?- ordibált teljesen kikelve magából.
Nagy nehezen elhúzódtam Damontól, ami láthatólag nem tetszett neki. Úgy nézett rám, mint egy kisfiú, akinek a legkedvesebb játékát vették el.
-Menned kell.- suttogtam szomorúan.
-És mi van, ha nem akarlak itt hagyni?- simogatta meg az arcom és egy apró puszit adott ajkaimra.
-Olivia már így is teljesen ki van akadva, a szobafogság, vagy gépmegvonás garantált. De ha téged is itt talál, akkor az esküvőig az alagsorban kell majd laknom.- húztam el a számat, majd megpróbáltam lefejteni magamról ölelő karjait nem sok sikerrel.
-Gyere velem.- mondta komoly hangon.
-Hülye vagy.- csóváltam meg a fejem.- Nem mehetek, Oliviáék pillanatok alatt megtalálnának.
-Hidd el, hogy van egy biztos búvóhelyem.
-Sajnálom Damon, de nem!- jelentettem ki érzelem mentes arccal.
-Akkor te nem is szeretsz igazán.- morogta, majd elengedett és oda ment az erkély ajtóhoz.
-Ugye tudod, hogy nagyon aljas dolog érzelmileg zsarolni a másikat?- kérdeztem és a könnyeim alattomban kicsordultak.
Miért vagyok dühös amiatt, hogy ezt mondta? Hiszen nem is ismerem Őt. És miért hiányzik annyira az ölelése, az érintése, a csókja? Miért érzem azt, hogy mérföldekre van tőlem, miközben itt áll pár lépésre előttem? Talán ezt hívják szerelemnek? És én mikor bolondultam meg? Nem vagyok Damonba szerelmes, csak szimplán tetszik. Igaz, hogy azt mondtam neki amit, de akkor elkábított a közelsége és azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.
Lassan megfordult egy édes mosoly kíséretében és rám kacsintott. Nem értettem a reakcióját, hiszen az előbb, még ideges volt.
-Mia, ha nem nyitod ki az ajtót három másodpercen belül, akkor esküszöm, hogy betöröm.- fenyegetőzött fél-őrülten Olivia, de engem nem nagyon tudott abban a pillanatban érdekelni.
-Most elmegyek, és soha többé nem találkozunk.- sziszegte Damon, de a szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól, és először az ajtóra, majd az asztalomra mutatott.
Most csak szórakozik velem? Az elmúlt percekben csak színészkedett és nem is bántottam meg igazából? Ki érti ezeket a pasikat?
Ránéztem az íróasztalomra és egy félbehajtott lap volt rajta. Vajon Ő tette azt oda? Mikor ismét ránéztem volna, Ő már nem volt ott.
Gyorsan elraktam a papírlapot a fiókba, majd kinyitottam az ajtómat még mielőtt Olivia betörte volna. Úgy nézett rám, mintha megettem volna a vacsoráját. Igazság szerint meg kellett volna ijednem, de szemrebbenés nélkül álltam jeges pillantását. És ettől még idegesebb lett. Már legalább öt perce álltunk egymással szemben, mikor dühödten félre tolt az útból és jó alaposan körbejárta a szobámat. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy minden négyzetmillimétert átnéz harmadik személy után kutatva. Vagyis hát gondolom nem az eltűnt fülbevalóját kereste.
-Hova bújt el?- kérdezte szikrázó szemekkel, mikor kijött a gardróbomból.
-Ki?- kérdeztem megjátszott meglepettséggel.
-Hát az aki itt volt.
-Már megbocsáss, de egyedül voltam a szobámban, de nem volt kedvem veszekedni veled, azért nem nyitottam ki az ajtót.- válaszoltam kissé gúnyos hangon.
-Ne szórakozz velem, Mia! Tudom, hogy itt volt az a Damon gyerek, hallottam, hogy beszélgettek. Az esküvőig nem hagyhatod el a szobádat kisasszony! És erről Josh is értesülni fog.- morogta fogcsikorgatva.
-Milyen jogon ítélsz te engem szoba fogságra? Nem vagy az anyám, leszarom, hogy a gyámom vagy, de tizenöt éven keresztül hazudtál nekem. Hol vannak az igazi szüleim? Honnan származok? Miért nem velük vagyok az igazi otthonomba? Hmm? Válaszolj!- kiabáltam teljesen kikelve magamból és a könnyeim ismét megeredtek.
Nem mondott semmit, csak nézett rám, mint borjú az új kapura és e miatt még jobban fel ment bennem a pumpa.
-Jó, ha ezekre a kérdésekre nem adsz választ akkor legalább azt mond meg, hogy miért kell hozzámennem Josh-hoz?! Nem szeretem Őt mégis belekényszerítesz a házasságba. Mondd meg, hogy mi értelme van ennek az egésznek? Jó velem szórakozni? Vagy az a hobbid, hogy tönkre vágd az egész életemet?
-Tudni akarod, hogy mi ez az egész? Hogy miért kell férjhez menned?- kérdezte halk fenyegető hangon.
Bólintottam és vártam, hogy magyarázkodni kezdjen.
-Mert én az anyád vagyok és azt kell tenned, amit én mondok!- sziszegte némi habozás után.
-Nem vagy te más, mint egy őrült nőszemély, akinek az minden vágya, hogy elrontsa a jövőmet!- szinte úgy köptem a szavakat.
Olivia feje egyre vörösebb lett, majd lendült a keze és a következő pillanatban egy hatalmas csattanással találkozott a tenyere az arcommal. Szívem szerint rögtön vissza ütöttem volna, de inkább nem tettem.
-Soha, de soha többé ne merészelj ilyen hangon beszélni velem!- nézett mélyen a szemembe, majd fogta magát, kihúzta a zárból a kulcsot és jó hangosan becsapta maga után az ajtót.
Hallottam, ahogy kattan a zár és ugyanabban a pillanatban térdre rogytam és keserves zokogásba kezdtem.
~*~
Próbáltam elaludni, de egyszerűen nem ment. Csak feküdtem az ágyon és néztem ki a fejemből. A könnyem legalább már három órája elapadtak, s nem maradt már a helyükön csak hatalmas üresség, mely felemészt. Igazság szerint nem is tudtam, hogy mi miatt akadtam ennyire ki. Talán azon, hogy nem ismerem az igazi szüleimet és az egész életem egy nagy hazugság. Fogalmam sincs, hogy ki is vagyok valójában és, hogy honnan jöttem.
És még Damon levelét sem volt kedvem elolvasni, szóval fogalmam sincs, hogy miért csinálta azt amit.
Nem bírok itt maradni, muszáj kiszellőztetnem a fejem, különben megfulladok. Ez a pár óra is kínszenvedés volt a számomra. Egész végig úgy éreztem, mintha a falak közelednének felém és össze akarnának passzírozni.
Lassan felálltam, majd kimentem az erkélyre. Nem most szökök meg először, szóval tudom, hogy hogyan kell innen lejutni. Odamentem a baloldalára és belekapaszkodtam a fel mentén lévő fekete rácsba, melyen nyáron mindig gyönyörű futó rózsa virágzik. Persze ennek az a rossz oldala, hogy már többször felsértették a tüskék a tenyeremet. Óvatosan lemásztam, majd amilyen gyorsan csak tudtam berohantam a házunk mellett lévő erdőbe. Nem néztem hátra, csak rohantam, úgy ahogy a lábam bírta.
Amint észre vettem az ismerős ösvényt, ami a kedvenc helyemre vezet rögtön szét áradt a testemben a nyugalom. Az idegességemnek már szinte nyoma sem volt. Meg sem álltam, amíg oda nem értem a kis tóhoz, ami maga volt számomra a mennyország.
Letelepedtem mellé és néztem kristálytiszta vizét. Olyan békés itt minden, legszívesebben örökre itt maradnék. Senki sem zavar és a lelkem is megnyugvást talál, mikor ezen a helyen vagyok. Sajnos mostanában nem nagyon jutott időm erre. És lassan a meleg kellemes éjszakák helyét átveszik a hideg és barátságtalan esték. Már majdnem teljesen elmerültem volna a gondolataim hatalmas tengerén, mikor megláttam egy nagyon ismerős tükörképet. Felkaptam a fejem és elakadt a lélegzetem. A lány kékeszöld szemei vidáman csillogtak, fekete hullámos haja a derekáig ért és az arca ugyan azt a kislányos bájt tükrözte, mint legutóbbi találkozásunkkor.
-Lana?- kérdeztem döbbenten.
