A szeretet ünnepe

A szeretet ünnepe

-Karácsony.- horkantottam fel undorodva.- Gyűlölöm ezt az ünnepet. Nem értem, hogy mit szeretnek benne az emberek.- morogtam nem túl vidáman, mikor körülnéztem a hatalmas plázában.
-Szerintem neked csak az a bajod, hogy Ed szerelmes beléd.- pillantott rám Rose.
Felszisszentem, mire a többiek kuncogni kezdtek. Morgolódva mentem tovább és nem törődtem velük. Ed már azóta oda van értem, mióta megmentettem Nessit a biztos haláltól, és csatlakoztam a családhoz. Én pedig minden egyes pillanatban ki akarom ábrándítani, de sajnos nem jön össze. Hiába vagyok bunkó vele, Ő ugyan úgy próbálkozik. Edwarddal és Bellával is beszéltem már arról, hogy próbáljanak hatni rá, de sajnos ez sem segített. Nem tudom, hogy kitől örökölte ezt a makacsságot, de ha nem adja fel, akkor még a végén beadom a derekam.
-Mi a bajod a pasikkal?- lépett mellém Alice.
-Nekem semmi bajom nincs velük, csak az unokaöcséd kikészít.- morogtam.
De ezt úgy is tudja, szóval fogalmam sincs, hogy miért kérdezi, Láttam, hogy ismét szólásra nyitja a száját, ezért fogtam magam és bementem a legelső utamba kerülő könyves boltba. Csak ezért jöttem velük, ugyanis az ajándékok már megvannak. Milyen szuper találmány az internet, egyszerűen imádom. Már mindent el lehet rajta intézni. Könyvet viszont úgy szeretek vásárolni, ha jó alaposan megvizsgálhatom az épp aktuális árut. Érdekes módon a bosszantó törpe nem jött utánam, aminek természetesen nagyon örültem. Most csodák csodájára nem akar berángatni egy idióta fehérnemű üzletbe sem. Felsóhajtottam, majd mosolyogva néztem végig a sok-sok irományon és éreztem, hogy a nyugodtság szétárad a testemben. Ezt a helyet nekem találták ki.
- Ha nem kedvelnélek annyira, akkor kitekerném a nyakam.- lépett mellém Bella.
-Hmm...- mormoltam, majd megfogtam egy érdekesnek tűnő könyvet és bele lapoztam.
Nem rossz.- mosolyodtam el magamba és tovább mentem. Bella kitartóan jött utánam, és persze én tudtam, hogy mit is akar. Már legalább egy órája sétálgattunk a könyvek között, mikor haragosan megszólalt.
-Adj egy esélyt neki Ana!
Nem reagáltam, sőt még csak rá se néztem. Kifizetem az új szerzeményeimet, ezután pedig kimentem az üzletből és a kijárat felé vettem az irányt. Hallottam, ahogy utánam jön, és nem is kellett sok idő neki, ahhoz, hogy beérjen. Megragadta a karomat, emiatt pedig meg kellett állnom.
-Bella, én nem szeretem a fiadat.- hazudtam könnyedén.
-Miért nem vallod be, hogy érzel valamit iránta?- kérdezte mérgesen.
-Mert...- kezdtem volna a szokásos dumát, viszont nem tudtam befejezni, mert félbeszakított.
-Ne gyere nekem a szokásos hülye dumáddal. Nem tagadhatod le a testi reakcióidat! Pontosan ugyan annyira oda vagy Edért, mint Ő érted!- sziszegte, és egy pillanatra meg is ijedtem tőle.
Szemei korom feketék voltak, akár a legsötétebb éjszaka. Gyönyörű vonásai eltorzultak a gyilkos dühtől, izmai megfeszültek és most tényleg úgy nézett ki, mint egy vámpír. Vett két mély levegőt, majd hátrált pár lépést. Szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt bármit mondhatott volna megadóan motyogni kezdtem.
-Na jó, adok neki egy esélyt, de csak egyet és, ha eljátssza, akkor ne is álmodozzon arról, hogy köztünk lesz valaha valami.- mondtam, majd sarkon fordultam és kimentem az autómhoz.
Még szerencse, hogy külön kocsival jöttem. Ha nincs ennyi eszem, akkor még legalább hat órán keresztül itt kellene dekkolnom a plázában. Miután beszálltam, az anyós ülésre raktam a könyveket, majd pár pillanattal később, már Forks felé száguldoztam. A fiúk most vadásznak, Esme-ék pedig az árvaházban vannak, a csajok ugye meg vásárolnak. Olyan jó lesz egy kis egyedül lét, legalább nyugodtan tudok olvasni. Vajon Esme csinált valami ebéd-félét? Remélem, mert kilyukad a gyomrom az éhségtől. Örülök annak, hogy félvér vagyok, mert így emberi ételt is tudok enni. Mondjuk a zöldségekkel problémáim vannak, meg a gyümölcsök közül a kivivel is, de amúgy mindent megeszek. Mikor leállítottam az autót, megfogtam az új szerzeményeimet, majd kiszálltam és gyorsan bementem a házba. Még mielőtt bármit csinálhattam volna, hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt, én pedig szinte szívrohamot kaptam. Dühösen pillantottam arra a személyre, aki látszólag a halálomat akarja.
-Te mit keresel itthon? Nem vadásznod kéne a többiekkel?- kérdeztem fogcsikorgatva.
Halkan dallamosan nevetett fel, amitől a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Mosolyogva indult el felém, én pedig mit sem törődve vele a konyhába mentem. Letettem a könyveket az asztalra, kinyitottam a hűtő ajtót és kivettem az utolsó szelet csoki tortámat. Ezt el is felejtettem. Hogy lehetek ilyen hülye? Hiszen a kedvencem, az életemet is odaadnám egy egész tortáért. Na jó, azért annyira nem, de kétség kívül imádom. Letettem az asztalra a tányért, majd a fiókból kivettem egy villát és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken. Már éppen neki álltam volna, amikor meghallottam Ed szomorú hangját közvetlenül a fülem mellől.
-Miért csinálod ezt? Tudom, hogy tetszem neked, sőt talán még szeretsz is. Kérlek Ana, adj egy esélyt!
Oldalra fordítottam a fejem és mélyen a szemébe néztem. Lehelete az arcomat csiklandozta és fahéj illatától szinte úgy éreztem magam, mint egy betépett füves. Már el akartam tőle húzódni, és ezt Ő is észrevette. Gyönyörű arcán fájdalom suhant át, nekem pedig majd' meghasadt a szívem. Gyerünk Anabelle, megígérted Bellának, hogy adsz egy esélyt a fiának, szóval ne szemétkedj.
-Rendben, megpróbáltatásuk, de ha elszúrod az esélyed, akkor ne számíts arra, hogy olyan kegyes leszek, mint az anyád. Én nem fogok megbocsátani, ha elhagysz, megcsalsz, vagy más hülyeséget követsz el. Egyszer már csalódtam férfiban, többször nem szeretnék.- hadartam egy szuszra.
A következő pillanatban Ed válasz helyett ajkait az enyémekre tapasztotta. A természetes reakcióm az lett volna, hogy eltolom magamtól és egy hatalmas pofont adok neki karácsonyi ajándéknét, de nem tettem meg. Át öleltem a nyakát, közben lassan felálltam és teljes testemmel hozzásimultam. Csókunkban nem volt semmi vadság, lágy és érzéki volt. Tényleg szeretem? Ez nem csak egy múló szerelem? Mi van, ha úgy járok, mint Riley-val? Ő minden szív fájdalom nélkül hagyott el Tanya miatt. Tanya Denali egy olyan személy, aki halált érdemel, mert nem ért máshoz, csak ahhoz, hogy tönkre tegye mások boldogságát. Sajnos előszeretettel használja ezt a ,,képességét”.
-Szere....- kezdte volna, de én a mutató ujjamat a szájára csúsztattam, jelezve, hogy maradjon csöndbe.
-Ne mondd ki, ha még nem vagy benne biztos.- leheltem halkan.
-Semmiben nem voltam még ennyire biztos, szeretlek, mindenkinél jobban.- mormolta és ismét megcsókolt volna, de én hátráltam pár lépést.
Értetlenül meredt rám, és már megszólalt volna, de én gyorsabb voltam.
-Sajnálom én csak... Ez túl sok nekem így egyszerre. Nem gondoltam volna, hogy ennyire biztos vagy a dologban, és arra sem számítottam, hogy beadom a derekam. Muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem.- mondtam, majd adtam az arcára egy puszit és választ sem várva kirohantam az erdőbe.
Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a kedvenc fámat, és felugrottam az egyik ágára. Úgy lehet megkülönböztetni a többitől, hogy talán ez az egyik legidősebb és a törzse is sokkal vastagabb a többiénél. Felsóhajtottam, miközben elmélyülten néztem a talajt. Szerelmes vagyok. Igen ez már biztos. Mikor először megláttam, már akkor is éreztem azt a furcsa vonzódást ami köztünk van, de féltem. Sőt rettegtem az újabb csalódás lehetősége miatt. Riley két éve hagyott el, holott megígérte apának, hogy mindig mellettem lesz és vigyáz rám. Legbelül mindig is tudtam, hogy egy hazug szemétláda, csak magamnak sem mertem bevallani, mert abban a hitben éltem, hogy én tényleg szeretem. De Ő igazából más nőért táplált ilyesfajta érzelmeket, és két éve december huszonnegyedikén meg is osztotta ezt velem. Szép karácsonyi ajándék, komolyan mondom. Egy és fél évig bolyongtam egyedül a nagy világban. A fájdalmam persze egy percre sem hagyott magamra, végig velem volt és megkeserítette az életemet. Aztán rátaláltam Renesmee-re aki éppen meg akart ölni egy nomád vámpír, de én hősiesen megmentettem. Jacob persze azt hitte, hogy én akartam bántani a szerelmét, mellékesen ez az egyik dolog amiért nem csípem a gyereket. Még jó pár dolog van, ami miatt nem nagyon bírjuk egymást, de ez most mellékes dolog.
-Ha lesből akarsz támadni, akkor legalább arra figyelj oda, hogy a szagodat ne sodorja felém a szél.- szólaltam meg megvető hangon.
Egy könnyed mozdulattal felpattantam, majd megfordultam és a szomszédos fán álló vámpírra meredtem. Kivillantotta pengeéles fogait, szemei éhesen csillogtak, izmai megfeszültek, és bármelyik pillanatban készen állt volna a támadásra.
-Gyors fájdalmas halált szeretnél, vagy lassú, de ugyan olyan fájdalmast?- kérdeztem egy édes mosoly kíséretében.
Felvonta a szemöldökét, mire én unott hangon magyarázni kezdtem.
-Nem volt véletlen az, hogy eltitkolom az új családom elől a képességem. De neked mos elmondom, úgy sem tudod tovább adni senkinek. Bármilyen hitetetlen, de a gondolatommal ölni tudok. Na de ne szórakozzunk már, egyáltalán nincs kedvem neked mesélni.- mondtam, majd a körmömet kezdtem piszkálni.
Egy pillanatig erősen koncentráltam a döbbent vámpírra, majd pár pillanattal később halk puffanást hallottam. Nem vagyok én olyan szadista, sokkal jobban szeretem a gyors és fájdalommentes halált.
-Ez meg mi volt? - hallottam meg Emmett hangját.
-A jól titkolt képességem.- húztam el a számít, miközben leugrottam a fáról.
A jobb oldalamon Edward, Jasper és Emmett állt, a balon pedig Ed. Van egy olyan érzésem, hogy ezek után Ő fog szakítani velem és nem én vele.
-Miért nem mondtad el? Talán a Volturi küldött?- követelte dühösen Jasper, és már nekem ugrott volna, de Ed elém állt.
-Biztos, hogy meg tudja magyarázni a dolgot. Ugye Ana?- nézett rám kérdően és egyben könyörgően Szerelmem.
-Persze.- vontam vállat.- Egy ilyen képesség sokkal értékesebb lenne a Volturi számára, mint Alice-é, Belláé, vagy a tiéd Edward. Egyedül csak én tudok róla, vagyis már nem. Anya megkért arra még kiskoromba, hogy ne mondjam el senkinek.
Jazz még egy ideig gyanakodva méregetett, gondolom az érzelmeimet elemezte, majd felsóhajtott és halkan elmotyogott egy ,,bocsánat”-ot.
-Semmi baj, hidd el én megértelek.- mosolyogtam rá kedvesen.

~*~

-Még nem mondtad el nekik?- nyíltak tágra a szemeim.
Éppen a nappaliban ültünk, és vártuk a többieket, hogy végre át adhassuk az ajándékokat. A képességemről már mindenki tud, mert egy Emmett névre hallgató óriás bébi nem tudja tartani a száját. Mikor tegnap este hazaértek a többiek, ez az idióta az ajtóban várta Őket és mindent szóról-szóra elmesélt. A lányokat annyira nem érdekelte, csak Jacob akadt ki egy kicsit és rá jött arra, hogy hogyan tudtam olyan könnyen végezni azzal a bizonyos nomáddal. Carlisle-nak pedig részletesen el kellett mesélnem a képességem működését.
-Nem, még senki sem tudja.- hajolt közelebb.
-De miért?
-Fél óra múlva megtudod.- mormolta, és már megcsókolt volna, de hirtelen távolabb húzódott.
Halkan felmordultam, Ő pedig elvigyorodott. Kivágódott az ajtó és bevonult rajta az egész család Emmettel az élükön. Harminc perccel később mindenki megkapta az ajándékát. Jacob tőlem egy nagy plüss kutyát kapott, és persze nem tudtam megállni röhögés nélkül. Természetesen Ő sem tudta megállni azt, hogy ne vegyen nekem semmit. Egy szőke barbie-t kaptam és egy piros sport kocsit. Ednek egy aranynyakláncot vettem és a hozzájáró medált titokban adtam oda. Tőle nem kaptam semmit, aminek örültem is, meg nem is. Szerelmem megköszörülte a torkát, mire mindenki elhallgatott és rá kezdett figyelni
-Most, hogy így összegyűlt a család, szeretnék kérdezni valamit Anától.- vett egy mély levegőt, majd letérdelt elém és elő húzott a zsebéből egy kis bársony dobozt.- Anabelle Stone, megtisztelnél azzal, hogy elfogadsz engem, mint párodat?
Felnyitotta a tetejét, az én szívem pedig egyre hevesebben vert, ha persze ez lehetséges. Egy egyszerű, de mégis gyönyörű gyémántgyűrű volt a kis dobozban.
- Persze, hogy...- kezdtem, de itt megakadtam.
Ed arckifejezése egyre kétségbeesettebb lett, miután már legalább tíz perce csöndben néztem Őt.
-Már a barátnőd vagyok. Amúgy ez kérdés akart lenni?- vigyorodtam el, majd a karjánál fogva felrántottam és megcsókoltam.
-Ez igen jelent?- kérdezte, egy huncut mosoly kíséretében.
-Határozott igent.- leheltem és ismét ajkaira tapadtam.
És ekkor rájöttem, hogy mi is hiányzott az életemből. A szerelem, és egy szerető család. Remélem hosszú és boldog életünk lesz együtt.



Nem lett olyan jó... De azért kaphatok pár véleményt?
Puszi