Láthatatlan kötelék

Láthatatlan kötelék

Mikor kinyitottam a szememet, csak az üres helyet láttam magam mellett. Nincs itt többé, ezt el kell fogadnom. De hiába mondja azt a rendőrség, hogy meghalt, én hiszek benne, hogy él még valahol. Sőt érzem, hogy még itt van köztünk ezen a világon. Ha talált valaki mást helyettem, az sem érdekel, csak az a lényeg, hogy boldog legyen. Inkább szenvedek az életem hátra lévő részében, minthogy halottnak, vagy szomorúnak lássam Őt. Lassan felültem, megfogtam a poharamat és a szokásos reggeli nyugtatómat, majd bevettem a gyógyszert. Vajon mikor élhetek ismét normális életet? Cöh, normális? Már lassan öt éve olyan az életem, mint valami idiótáé. A szemét firkászok egy percre sem tudjak lekattanni rólam. Miért mentem el arra a hülye tehetségkutatóra? Ha tudom, hogy ez lesz belőle, akkor inkább maradok a farmon és éldegéltem a nyugodt életem. Na mindegy, a múlton sajnos már nem változtathatunk, a jövőre kell koncentrálnom. Ki kell találnom valamit, annak érdekében, hogy lekattanjanak rólam ezek a szemetek.
Hirtelen csörögni kezdett a telefonom, én pedig összerándultam az ijedségtől. Mostanában az érzékeim is cserben hagytak, és a legapróbb rezdülés miatt is szinte szívrohamot kapok. Elvettem az éjjeli szekrényről a kis készüléket, megnéztem, hogy ki is hív, majd a zöld gomb megnyomása után a fülemhez emeltem.
-Mondjad.- suttogtam rekedtes hangon.
-Neked már legalább egy órája itt kellene lenned a stúdiónál! Szerinted így hogy tanulod meg a szöveged, ha meg sem kapod azt? Emeld fel a formás kis hátsódat, és tíz percen belül érj ide, különben baj lesz.- sziszegte Joseph.
-Megmondtam, hogy nem vállalom a szerepet.- sipítottam idegesen.
Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz felfogni a tényt, hogy visszavonultam. Nem akarok több filmben szerepelni, szóval le lehetne rólam szállni.
-Na ide figyelj Alexandra Elise Brown! Tudom, hogy most magad alatt vagy, de Kevin csak egy fiú volt a sok közül. Fiatal vagy még, lépj tovább úgy is jön a következő. Az élet nem áll meg, és neked dolgoznod kell...- még lett volna folytatása a monológjának, de én erélyes hangon közbe vágtam.
-Csak egy fiú a sok közül? Hogy mondhatsz ilyet? Kevin a vőlegényem, nem tudnék, sőt nem is akarok mást szeretni! Értve vagyok? És, ha én azt mondom, hogy nem megye, akkor az úgy lesz. Kész ennyi volt.- mondtam, majd kinyomtam a telefon és ledobtam magam mellé az ágyra.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felállta, oda léptem az ablakomhoz, és kissé elhúztam a függönyt annak érdekében, hogy kilássak. A szemeim elkerekedtek a döbbenettől, és a lélegzetem is elakadt. A z újságírók a szó legszorosabb értelmében sátrat vertek a házam előtt. Ez azért már több a soknál! Az egyik hirtelen felém nézett és elkiáltotta magát, majd a követező pillaiban villogni kezdtek a vakuk. Amilyen gyorsan csak tudtam vissza húztam a sötétítőt, és gondolkozni kezdtem. Mégis mit csináljak? Hova tudnék elmenekülni innen? Gyerünk Alexa törd a fejed! A pillantásom az egyik polcomon lévő képre tévedt, és elmosolyodtam. Miért nem jutott előbb az eszembe? A képen én és a nőverem voltunk. Arcunkon boldog mosoly játszott, és akkor még tökéletes volt az életem. Kellett nekem elmenni arra fránya tehetségkutatóra. Amilyen gyorsan csak tudtam neki álltam pakolni, természetesen csak azokat raktam el amik létfontosságúak. Nem vihetek magammal két hatalmas koffert. Miután összepakoltam, letusoltam, majd magamra kapkodtam pár hétköznapi ruhát. Megfogtam a közepes méretű utazó táskámat, majd leszaladtam a földszintre. Felkaptam a kis asztalról a kocsikulcsomat és a cigimet, ezután pedig átmentem a garázsba és bevágódtam a kocsimba. Még szerencse, hogy mind két végén ki lehet menni. Beindítottam az autót és két hónapja most először őszintén elmosolyodtam. Irány Tennessee!
Nem sokkal később már az autópályán száguldoztam régi otthonom felé. Hála istennek észrevétlenül meg tudtam lógni otthonról, szóval egyelőre minden rendben van. Remélem anyuék nem haragszanak annyira rám. Mondjuk nagy a lehetősége annak, hogy már nem is emlékeznek rám, hiszen legalább négy éve találkoztunk utoljára. Tizenhét éves voltam, mikor felfedeztek, de akkor még csak énekesként dolgoztam és rá két évre kértek fel a legelső szerepemre. Kiderült, hogy a színészi képességeim is jók, szóval egyre több munkát kaptam. Kevint három éve ismertem meg, szerelem volt első látásra. Igaz voltak hullám völgyei a kapcsolatunknak, de nagyon jól megvoltunk. Az eltűnése előtt egy nappal kérte meg a kezemet, aminek én nagyon örültem, de amikor másnap nem jött haza tudtam, hogy történt valami. Legbelül érzem, hogy biztonságban van és nincs semmi baja, viszont szörnyen hiányzik. Soha senkit nem szerettem még ennyire, mint Őt. Rajta kívül csak egy fiúval jártam, de az nem tartott tovább egy hónapnál.
Elhúztam a számat, mikor észrevettem, hogy fogyóban van az üzemanyag. A következő benzinkútnál meg kell állnom. Előszedtem a kesztyűtartóból a sapkámat és a napszemüvegemet, majd lekanyarodtam a legközelebbi kúthoz. A tankot szinte teletöltöttem, annak érdekében, hogy ne kelljen egyhamar megállnom. Mikor végeztem bementem az üzlet helységbe fizetni. Oda mentem a pulthoz és kedvesen rámosolyodtam az eladóra.
-Hányas?- kérdezte unottan.
-Kettes.- válaszoltam halkan, mire a szemei kidülledtek a meglepettségtől.
-Te...te...Al...Alexa Brown vagy.- dadogta.
Nyeltem egyet, és éreztem, ahogy a homlokon verejtékcseppek jelennek meg. Lassan kifújtam a levegőt, majd kérlelő hangon megszólaltam.
-Ne sikíts, és ne szólj a médiának, kérlek!
-Oké.- vigyorodott el.- Borzalmasan nézel ki.- mondta homlok ráncolva.
-Nem tudom, hogy te milyen állapotba lennél, ha eltűnne a vőlegényed.
-Ja, végül is igazad van.-motyogta.- 95 dollár lesz.
Oda adtam neki a pénzt, majd intettem neki és sietősen távoztam. Kinyitottam a kocsi ajtaját és kellemetlen borzongás járta át a testemet. Izmaim megfeszültek, kezeim ökölbe szorultak és a szívem őrült vágtába kezdett.
-Firkászok.- sziszegtem magam elé.
Némelyik rajongótól a gyomrom is felfordul. Beültem a kocsiba, egy megvető pillantásban részesítettem azt a vörös árulót aki csak vigyorgott, mint a tejbe tök, majd beindítottam az autót és gázt adtam. Rákanyarodtam az autópályára és tövig nyomtam a gázpedált. A visszapillantóból mát láttam is azt a temérdek autót, amiben a rémálmaim szereplői ülnek. Hogy a fenébe tudnak ezek ilyen gyorsak lenni? És hogyan lógjak meg előlük? Itt az autópályán lehetetlen, hiszen csak egy hosszú egyenes szakaszból áll. A mellék utakon sokkal könnyebb lenne lerázni Őket.
Miért dolgozik mostanában ennyire lassan az agyam? Hirtelen jobbra rántottam a kormányt és ha lehetséges még jobban nyomtam a gázpedált. Milyen jó, hogy ilyen sűrűn van lehajtó! Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, amikor már a fák között húzódó úton voltam. Megnyomtam a rádión lévő Play gombot és a következő pillanatban a lágy dallam betöltötte az egész autót. Vajon képes leszek új életet kezdeni? Főleg Kev nélkül. Eddig is borzalmas volt nélküle, de most, hogy a közös emlékeinket, tárgyainkat is kénytelen voltam ott hagyni, ezerszer rosszabb lesz. Talán még mindig itt lenne velem, ha akkor nem engedem el otthonról. Elmondása szerint csak bulizni ment a haverokkal, de megkérdeztem a fiúkat és Ők nem találkoztak vele az nap. Igen nekem is átfutott már a gondolat az agyamon, hogy lelépett egy másik nővel, viszont, ha szeretőt tartott volna, akkor nem kérte volna meg a kezem.
Meglepetten vettem észre, hogy a nap már jócskán a horizont alatt jár. Észre sem vettem, hogy ilyen hamar eltelt ennyi idő. Még fáradt sem vagyok, ami nem újdonság, mivel van úgy, hogy negyvennyolc órán keresztül egyhuzamban ébren vagyok és utána alig alszok. A következő pillanatban csak annyit vettem észre, hogy egy kamion jön velem szemben. A szívverésem elakadt egy pillanatra, majd reflexből cselekedtem. Oldalra rántottam a kormányt, aminek az lett a következménye, hogy a kocsi letért az útról és az utolsó emlékem egy hatalmas csattanás, majd az elviselhetetlen fájdalom. Nem tudtam küzdeni a sötétség ellen, hagytam, hogy magával ragadjon és végül magához láncoljon, örökre.
~*~
A gerincem, az oldalam, a jobb kezem és a fejem hasogatott. Egyszóval elég ramatyul éreztem magam. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történt. Hol vagyok, és miért nem tudom kinyitni a szemem?
-Honnan tudtad, hogy ott lesz?- hallottam meg egy ismerős hangot.
-Hívhatjuk hatodik érzéknek.- adta meg a választ egy másik személy.
A hangja mély mégis selymes, lágy és szörnyen megnyugtató volt. Pont ilyen hatást gyakorolt rám Kevin, mikor beszélt hozzám, vagy énekelt nekem.
-Kevin.
-Alexa, Kicsim, ébren vagy?- kérdezte reménykedve.
-Úgy néz ki.- dünnyögtem, miközben kilestem a pilláim alól.
Az első akit megpillantottam egy angyal volt, kinek mérhetetlenül nagy boldogság suhant át gyönyörű arcán.
-Istenem, annyira örülök, hogy jól vagy.- suttogta és már megcsókolt volna, de én elfordítottam a fejem.-Mi a baj?
-Kevin, két hónapra eltűntél. Szerinted, hogy kellene reagálnom?
Hátrébb húzódott és bocsánatkérően nézett rám. Már szólásra nyitotta a száját, viszont még mielőtt bármit mondhatott volna feltettem azokat a kérdéseket, amik igazán fúrták az oldalamat.
-Hol vagyunk? Miért nem adtál élet jelet? Miért hagytad, hogy ennyire tönkre tegyem magam? Mi történt velem? És miért léptél le minden szó nélkül? - a hangom a végén megremegte és az első könnycseppek végigfolytak az arcomon.
Letörölte a sós cseppeket, majd halkan beszélni kezdett.
-Itt vagyunk a farmon, nem tehettem, Joseph lehallgattatja a telefonodat, muszáj volt annak, érdekében, hogy új életet kezdhessünk együtt, autóbalesetet szenvedtél és nem tehettem mást, különben nem szálltak volna le rólam az újságírók.- magyarázta.
-Akkor nem találtál egy sokkal jobb és csinosabb lányt helyettem?- pislogtam rá zavartan.
Vidáman és egyben felszabadultan nevetett fel. Mennyei érzés volt hallani tökéletesen csengő nevetését, látni csodálatos arcát és érezni testének melegét. Felemeltem az ép kezemet, majd lágyan megsimítottam az arcát.
-Szeretlek Kevin.- leheltem erőtlenül.
-Én is szeretlek, Édesem.- mormolta, majd megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe.
A meghitt pillanatunkat egy hangos sikítás zavarta meg, én pedig szinte szívrohamit kaptam.
-Sandy! De rég láttalak.- ölelt át szorosan Alicia én pedig fájdalmasan felnyögtem.
-Te is hiányoztál, de kérlek ne most szorongass halálra. Ez fáj!
-Jaj, bocsi, én csak nagyon örülök neked, meg minden.- pislogott rám ártatlanul, amint elhúzódott tőlem.
-Mindannyiunknak hiányzott.- lépett nőverem mellé anya.
-Úgy bizony.- csatlakozott a családhoz kedvenc apukám is.
Ahogy végig néztem rajtuk elfogott a bűntudat és halk zokogásba kezdtem.
-Én annyira sajnálom! Nem akartam ezt az egészet, pedig mindennél jobban szeretlek titeket.- szipogtam, majd kifújtam az orromat azzal a zsebkendővel, amit Kev nyomott a kezembe.
-Semmi baj, Kincsem!- mosolygott rám kedvesen anyu.- Az a lényeg, hogy most már itt vagy.
-Na menjünk ki, hagyjuk a tubicáinkat egy kicsit kettesben.- kuncogott fel Aly, majd rám kacsintott és szüleimmel együtt kiment a helységből.
Rá néztem Kevinre aki csillogó szemekkel viszonozta pillantásomat. Lehajolt, és két hónap után először ajkait lágyan hozzáérintette az enyémekhez. Felsóhajtottam, de még mielőtt beindulhatott volna a csók kissé elhúzódtam tőle.
-Ki hozott ide?
-Én.
-Honnan tudtad, hogy hol vagyok.
-Alexa, köztünk egy olyan kötelék van, amit senki sem érthet. Tudtam, hogy szörnyen érezted magad és abban is biztos voltam, hogy egy idő után besokallsz és ide jössz. Tegnap, mikor kint voltam és a naplementét néztem elfogott egyfajta rossz érzés, szóval szóltam Bobnak. Még időben értünk oda, mert miután kiszedtünk a kocsiból, az felrobbant.- hadarta egy szuszra.
Elmosolyodtam, majd elgondolkozva beszélni kezdtem.
-Ezek szerint köztünk egy olyan kötelék van, amit senki és semmi nem bonthat fel. Mindennél erősebb, és a végsőkig kitart.
-Valami ilyesmi.- vigyorgott rám.- Még mindig hozzám jönnél?
-Persze Kevin, hiszen szeretlek, te vagy az életem.- vágtam rá rögtön.
-Akkor jó, én is pont így érzek.- somolygott, majd végre úgy igazán megcsókolt.
Annak a bizonyos láthatatlan köteléknek köszönhetem, hogy most itt vagyok és élek. Ha nem lenne ilyen erős a szerelmünk, akkor mostanra már csak az angyalok közül figyelhetném Őket. Remélem, hogy az emberek elhiszik, hogy meghaltam, mert újra szeretnék kezdeni mindent. Igen, új életet fogok kezdeni Kevinnel, és a családommal. Bármi is történjék tudom, hogy velem lesznek és mindenben támogatni fognak.
A család is olyan valami az életben, ami becses. Olaj az élet lámpásában.
(Gárdonyi Géza)


Remélem tetszett :) Még egyszer BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!
Puszi