Befejezetlen feladat

Befejezetlen feladat

Úgy suhantam a fák között, mint egy szabad madár. Elvigyorodtam, mikor meghallottam, hogy valaki követ. Na vajon ki lehet az? Persze, hogy Misty az. Drága húgocskám nem ért a szép szóból, és emiatt sokszor bajba is keveredik. Amiből persze mindig én szedem ki. Hirtelen megálltam, aminek az lett a következménye, hogy nem tudott megállni, és szó szerint letepert. Nagy nehezen lekászálódott rólam, miközben szitkozódott egy sort. Felpattantam és kíváncsian néztem az előttem álló lányra.

-Mi van?- kérdezte nagyokat pislogva.

Felsóhajtottam, majd komor hangon megszólaltam.

-Ez az én feladatom, és ne akard, hogy beszéljek apának a legutóbbi kis akciódról. Tudom, hogy lefeküdtél Peter-rel!- morogtam egy kicsit sem kedvesen.

Az arca mérges maszkba torzult, majd sértődötten hátat fordított és elvonult. Különben apa tudja már, mivel Ő sem süket. Akkor fog lecsapni, amikor Misty nem számít rá. Kíváncsi vagyok, hogy milyen büntetést találtak ki anyuval. Ez röhej! Itt vagyok harminc évesen és még mindig szűz vagyok, ez a kis csaj meg még alig töltötte be a tizennyolcat és már elvesztette az ártatlanságát. Megjegyezném, hogy én tizenhét évesen változtam át, szóval külsőre olyan vagyok, mint egy tinédzser. Ezalatt a pár év alatt 654,5 vámpírral végeztem. Egyetlen egyszer kellett segíteni, de akkor is szinte már félholt voltam. Sajnos van olyan időszak, amikor elszaporodnak ezek a vérszívó szörnyetegek.

-Ki vagy?- szólaltam meg fenyegető hangon.

-Stefan.- mormolta.- És te?

-Én?- visszhangoztam egy ördögi mosoly kíséretében.- A legszörnyűbb rémálmod.- mondtam, miközben száznyolcvan fokos fordulatot vettem.

A vigyor rögtön lefagyott az arcomról, mikor belenéztem a kék, szinte már szürke szemekbe. Túl ismerős nekem ez a szempár, mintha láttam volna már valahol...

,,Boldogan simultam bele szerelmem ölelésébe, pedig nincs okom a boldogságra. Nem sokára el kell hagynom Őt, mivel én vámpír vadász vagyok, életem értelme pedig ember. Vagyis még nem alakultam át teljesen, de már megkezdődött az átváltozás. Nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni nélküle, hiszen Ő jelenti számomra a napot, a holdat és a csillagokat. Ha nincs mellettem rögtön hiány érzetem támad. Bárcsak Őt is magammal vihetném, de sajnos nem tehetem. Nem élném túl, megsérülne, méghozzá miattam. Kissé elhúzódott tőlem, majd a kezét az állam alá csúsztatta és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Szinte elvesztem azokban a szerelmese csillogó szemekben.

-Szeretlek Kira, mindennél és mindenkinél jobban.- suttogta Stefan és ajkait rátapasztotta az enyémekre.”

Légzésem felgyorsult, már-már ziháltam. Nem, Stefan nem lehet vámpír. Ha tényleg Ő az, akkor nekem meg kell ölnöm.

-Kira?- lehelte halkan.

-Milyen ócska trükk ez?- nyögtem föl kétségbeesetten.

-Kicsim, ez nem trükk, tényleg én vagyok az.- mosolyodott el és a következő pillanatban már közvetlenül előttem állt.

Ijedten hátráltam pár lépést, mire Ő értetlenül nézett rám.

-Te voltál az? Te ölted meg azt a sok embert?- a hangom csalódott és egyben dühös is volt.

-Miről beszélsz? Én ragadozók vérével táplálkozok.

-Ugyan ne nevettess! Te is csak olyan vagy, mint a többi pióca.- sziszegtem, és már majdnem rávetettem magam, mikor furcsa dolog történt.

A jobb oldalamon lévő bokor megrezdült és egy körül belül két méter magas vámpír lépett ki a rejtekéből. Nyeltem egyet, nem tudtam, hogy mit csináljak, teljesen összezavarodtam.

-Vigyázz.- ordította Stefan és félre lökött, a hatalmas pasas pedig neki ugrott.

Ha nem lök el, akkor engem ér a támadás, és nem Őt. Valami úton módon lefogta a vámpírt és egy segélykérő pillantást küldött felém. Felpattantam, majd oda rohantam hozzájuk és egy mozdulattal kitörtem a nyakát. Nem sokkal később már a vámpír darabjait dobáltuk a tűzre, de egyikünk sem szólalt meg. Pedig mondanom kellett volna valamit, csak azt nem tudtam, hogy mit.

-Szóval vámpír vadász vagy.- mormolta, mikor már legalább tíz perce bámultuk a tűzet.

-Te pedig vámpír.- mutattam a tényre.

-Emiatt hagytál el?- kérdezte kíváncsian.

Komoran bólintottam, majd elfordultam és elindultam hazafelé. Nem maradhatok tovább a közelében, mert még a végén elgyengülök és olyat teszek, ami tilos számomra.

-Hova mész?- szólt utánam ijedten.

-Haza Stefan.

-De én még mindig szeretlek, és nem érdekel, hogy mi vagy. Kérlek maradj velem.- húzott magához a derekamnál fogva.

Egész testemet jól eső bizsergés járta át, és én halkan felsóhajtottam. Kezemet az az Ő kezére simítottam, majd suttogva megszólaltam.

-Nem lehetünk együtt, sajnálom. Ebben a helyzetben nem én diktálok, bármennyire is szeretném. Te az ellenségem vagy, és ha apám meg tudja, hogy gyengéd érzéseket táplálok irántad, abban a pillanatban megölet. Én meg abba belepusztulnék. A tudat, hogy miattam haltál meg, elviselhetetlen lenne. Engedj el, Stefan, hagyd, hogy elmenjek és éld tovább az életedet nélkülem.- a végére már a könnyeim patakokban folytak.

Maga felé fordított és ajkait rá tapasztotta az enyémekre. Magával ragadott a régi érzés, a szerelem lángja újra lobbant, és én vissza csókoltam. Egyik kezemmel átöleltem a nyakát, a másikkal pedig beletúrtam sötét szőke hajába. Csókunk kezdett elmélyülni, de mivel nekem levegőre van szükségem elhúzódtam tőlem. Megpróbáltam csillapítani a gyors lélegzetvételemet, megjegyzem nem sok sikerrel.

-Ígérd meg, hogy holnap este nyolc órakor itt leszel.

-Ugyan itt?- simítottam meg az arcát.

-Igen.- lehelt egy utolsó csókot ajkamra, majd elengedett és hátrébb lépett.- Várni foglak.

-Én pedig itt leszek.- mosolyogtam rá, majd intettem neki és rohanni kezdtem hazafelé.

Szerintem még a saját rekordomat is megdöntöttem, de még így i feltűnő lesz, hogy ilyen sokáig távol voltam. Mikor kinyitottam a hatalmas kastély ajtaját egy dühös apával találtam magam szemben. Van egy olyan érzésem, hogy nagy bajban vagyok.

-Tűnj el a szemem elől, még mielőtt olyat teszek, amit később megbánnék.- morogta.

Amilyen gyorsan csak tudtam felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Elmentem tusolni, majd miután ezzel végeztem bekapcsoltam a tv-t és lefeküdtem aludni. Igaz nekünk nem szükséges az alvás, de én imádom ezt a tevékenységet. Ha versenyt rendeznének belőle biztos, hogy megnyerném. Lehunytam a szemem é vártam, a álom manót, hogy álom port szórjon rám. Nem kellett sokat várnom, ugyanis pár perccel később már az álmok hatalmas tengerén lubickoltam.

-Kira, nyisd ki az ajtót!- hallottam meg Eric hangját.

Eric az egyik kérő a sok közül. Ő is apa csapatának a tagja, és az én drága édesapám nagyon örülne annak, ha igent mondanék annak a taplónak. Na, ne is álmodozzon róla! Gyorsan, egy Vámpírvadászhoz méltó gyorsasággal elvégeztem a reggeli teendőimet, majd elfordítottam a kulcsot. Kinyitottam az ajtót, és még mielőtt bármit csinálhattam volna Eric karon ragadott, majd elkezdett maga után húzni. Nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy mit akar.

-Megölted a vámpírt?- dörrent rám apa idegesen, mikor beléptünk a tárgyaló terembe.

-Igen.- vágtam rá rögtön, az igazságnak megfelelően.

Mondjuk azt nem kérdezte, hogy melyik vámpírt.

-Akkor mégis kinek a szagát éreztem ma délután?- vonta fel a szemöldökét Eric.

-Lehet, hogy egy másik vámpír.- vontam meg a vállam és hirtelen nagyon meleg lett a levegő.

Stefan illatát érezhette. A francba, nem bújt el rendesen.

-Miért van mostanában ennyi vámpír erre? Na mindegy! Kira, menj és öld meg azt a piócát, van 15 perced, ha egy percet is késel utánad megyünk.- mondta apa komolyan.

Bólintottam, majd kifutottam a házból és egyenesen arra vettem az irányt, ahol tegnap voltunk. Át aludtam egy egész napot? Na most nem ez a lényeg. Meg kell találnom Stefant és el kell küldenem. Nem maradhat itt tovább, mert apuék gondolkozás nélkül végeznének vele.

-Mi a baj, Kira?- hallottam meg Stefan hangját.

Megálltam, de így is közelebbről megismerkedtem egy fával. Stefan felsegített és megcsókolt volna, de eltoltam magamtól.

-El kell menned.- suttogtam fájdalmas hangon.

-Tudom.

-Meg kellene ölnöm téged, de nem tudom megtenni, mert szeretlek.- emeltem rá könnyes tekintetemet.

Megsimította az arcom, majd lágy puszit lehelt kiszáradt számra.

-Gyere velem.- állt elő a világ leghülyébb ötletével.

-Kérlek, ne csináld ezt! Apámék mindjárt itt vannak, és Ők minden szívfájdalom nélkül megölnek.

-Nem akarlak itt hagyni.- sziszegte összeszorított fogakkal.

-Hidd el nem ez az utolsó alkalom, hogy találkoztunk.- hazudtam könnyedén.

Jól tudtam, hogy soha többé nem láthatom Őt. Nem sokára döntenem kell a kérők közül és én veszem át apám helyét a csapat élén. Miért nem születhettem normális embernek? Én nem akarok vámpírvadász lenni! Ha normális halandó ember lennék, aki semmit sem tud ezekről a hülye dolgokról, akkor már biztos, hogy Stefan felesége lennék.

-Szeretlek.- suttogta, majd lehajolt és megcsókolt.

-Én is szeretlek.- leheltem halkan.

-Vigyázz magadra, kérlek.- mormolta, majd mikor bólintottam, egy utolsó szomorú pillantás után elment.

A lábaim felmondták a szolgálatot és én tehetetlenül térdre rogytam. A könnyeim patakokban folytak és a füvet markoltam. Elment és én soha többé nem látom Őt.

-Nem ölted meg, igaz?- kérdezi szinte ordítva Eric.

-Nem, mert szeretem Őt.- mondtam alig hallhatón.

-Fiúk, menjetek utána és végezzetek vele.- adta ki a parancsot, mire én felpattantam és meg akartam állítani Őket, de Eric elkapott és magához rántott.

-Ne, kérlek ne! Úgy se találkozok vele többet, hagyd élni!- sikítottam.

-Nem tehetem, mert még a végén utána mész. Te az enyém vagy, ezt vésd jól az eszedbe.- suttogta a fülembe.

Éreztem, hogy a testemet minden erő elhagyja. Kész, vége van mindennek. Ha Stefan nem él, akkor nincs értelme ennek az egésznek. Már tegnap el kellett volna küldenem Őt. Éreztem, ahogy Eric a karjaiba kap, de nem nagyon foglalkoztam vele. Most már nem számít semmi, hiszen Ő nem él, szóval azt tesznek velem amit akarnak. Hallottam egy fájdalmas ordítást és ugyan ebben a pillanatban magával ragadott a mindent felemésztő sötétség.

Nem lett a legjobb, de én írtam :) 

Puszi