Képtelenségnek tartom ezt az
egészet, mégis megtettem, amit kért.
Miután magamhoz tértem – fogalmam
sincs, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen – bezárkóztam, majd fogtam a kedvenc
Lonsdale-es táskámat és minden szükséges dolgot eltettem.
Ezután pedig vártam, nem tudtam
mást tenni.
A percek óráknak tűntek. Idegeim
pattanásig feszültek a türelmetlenségemnek köszönhetően. De képtelen voltam
lenyugodni. Az ember ilyen helyzetben egyáltalán nyugodt tudna maradni?
Kapok egy rejtélyes levelet, ami
a halott – vagy csak halottnak hitt – vőlegényem hangján kezd el beszélni
hozzám, miközben az orrom előtt lebeg. És közli velem, hogy veszélyben vagyok,
Ő él és virul, és egy idegent küld értem, aki elvisz hozzá. Ez Őrület!
Pillantásom az órára tévedt és
döbbenten vettem észre, hogy már kilenc óra is elmúlt.
Éppen feladtam volna a várakozást
és indultam volna zuhanyozni, mikor valaki háromszor kopogott az ajtón.
Ijedtemben majdnem felsikítottam, de szerencsére, még időben erőt vettem
magamon.
Hangosan dübörgő szívvel sétáltam
az ajtóhoz, majd miután vettem egy mély levegőt kezemet a kilincsre
csúsztattam, és talán a kelleténél lassabban nyitottam ki.
Az ajtó túloldalán egy nálam legalább
egy fejjel alacsonyabb szőke bombázó állt.
Még mielőtt jobban szemügyre
vehettem volna halkan megszólalt.
- Ne vágj ilyen ijedt képet –
pillantott ki fekete napszemüvege mögül. – David küldött, szóval ne félj.
Képtelen voltam bármit is kinyögni.
- Oké, akkor most ezt a te
érdekedben teszem, szóval ne fejezz le, mikor felébredsz – sóhajtott fel
türelmetlenül, miközben tenyerével lehelet finoman végigsimított arcomon.
- Mi a… - de mielőtt
befejezhettem volna minden elsötétült körülöttem.
Megjegyzés küldése