A köd mindent beborított, miközben támadóm elől menekültem. Szívem torkomban dobogott, levegőt alig kaptam és sajnos a tájékozódó képességem is cserbenhagyott. Képtelen voltam oda figyelni arra, hogy merre megyek. Az volt a lényeg, hogy minél távolabb tőle. Soha nem voltam még ilyen helyzetben, ezért igazából nem is tudtam, hogy mit kellene tennem. Egyedül az ösztöneimben bízhattam, melyek azt súgták, hogy rohanjak.
– Nem menekülhetsz, úgy is az enyém leszel! – hallottam meg vészjósló hangját, aminek hatásár még gyorsabb tempóra váltottam.
A félelem beivódott az ereimbe, és véremmel együtt eljutott a testem összes pontjára. Maria megmondta, hogy nem szabad elhagynom a házat, mivel valami rossz dolog fog történni. És sajnálatos módon meg is történt. Rémálmaim főszereplője jött olyan céllal, melytől a hátamon is felállt a szőr.
Kétségbeesetten néztem a hátam mögé, de nem láttam semmit, csak fehérséget. Életem során nem tapasztaltam még olyan sűrű ködöt, mint azon az éjszakán. Talán az égiek szórakoztak velem, ezzel bosszulták meg a rossz cselekedeteimet.
Hirtelen a testem találkozott valami kemény akadállyal, és az ütközés hatására hátra tántorodtam. Képtelen voltam megtartani az egyensúlyomat és vészesen közeledni kezdtem az aszfalt felé. Vártam az eséssel járó fájdalmat, de nagy döbbenetemre nem érkezett meg.
Óvatosan kinyitottam a szememet, amit időközben becsuktam az ijedtségtől és egy csillogó mélybarna szempárral találtam magam szembe. Próbáltam megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Talán az ijedség miatt, vagy a futás hibájából, de azok a gyönyörű szemek is közrejátszhattak.
– Minden rendben van? – kérdezte megmentőm mély, és egyben megnyugtató hangján.
– Pe… - megköszörültem a torkomat, majd kinyögtem a választ. – Persze, vagyis… nem – dadogtam zavartan és éreztem, ahogy elpirulok.
– Hé, kis csávó! Engedd el a nőmet! – rikácsolta üldözőm - akit időközben teljesen elfelejtettem -, aminek hatására ereimben a vér is megfagyott.
Rémült könyörgő pillantást vetettem a karajaiban tartó fiúra, akinek nem is kellett több. Egy laza mozdulattal a háta mögé tolt, így teljesen eltakarta előlem a kilátást, de nem zavart. Sőt különös módon biztonságban éreztem magam a közelében.
– Jobban teszed, hogyha elmész, még mielőtt bemutatom közelebbről a barátomat – morogta egy cseppet sem kedvesen az előttem álló srác.
– Fegyverrel kemény vagy, mi? – Utálatom tárgyának hangja megvetően csengett.
– Te pedig a gyengébbikkel szemben vagy kemény. Igazam van? - vágott vissza épesen.
– Most elmegyek, de jobb lesz bébi, ha legközelebb nem mászkálsz egyedül az utcán. – A mondatot nekem címezte, ezzel tisztában voltam. Nyeltem egyet, de nem reagáltam rá semmit.
Mély levegőket vettem, és próbáltam megnyugodni, viszont már maga a gondolat is bukott volt, mikor megszületett. A kezem még mindig remegett, és a szívem kétszer olyan gyorsan verte az ütemet, mint ahogy általában.
– Köszönöm – mormoltam alig hallhatóan.
– Igazán nincs mit – mosolygott rám az ú őrangyalom. - Nem szeretem, ha úgy próbálja nagynak mutatni magát valaki, ha nem a megfelelő súlycsoportból választ. Amúgy Jaydon vagyok. – nyújtotta felém a kezét bemutatkozás gyanánt.
– Aurora. – motyogtam fülig vörösödve, és kezet ráztam vele. – Ugye nem hiszed azt, hogy ez az ember tényleg a barátom? – pislogtam rá kíváncsian.
– Dehogy is! A pillantásod elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, egyáltalán nincs közöd ahhoz a bunkóhoz.
Tekintete olyan gyengédséget sugárzott, amitől a térdeim is remegni kezdtek, és egy pillanatra még a nevemet is elfelejtettem.
– Rendben, akkor megnyugodtam – sóhajtottam fel, és közelebb akartam lépni hozzá, de ügyetlenségemnek hála megbotlottam a saját lábamba, és egyenesen a karjaiba zuhantam.
Hangosan felnevetett, én vele együtt nevettem. Akkorra már teljesen elfeledtette velem a sétám elrontóját, és csak is rá tudtam gondolni.
– Te vagy az én Őrangyalom – suttogtam kábultan, s csak másodpercekkel később jöttem ár arra, hogy mit is mondtam.
Barna szemei felcsillantak, és adott egy apró puszit a homlokomra.
– Úgy érzem, hogy ez egy nagyon hosszú és érdekes barátság kezdete. – mondta vigyorogva, és én egyet értettem vele.
A mi barátságunk született talán a legfurcsább helyzetben, de ez nem baj. Sokáig kitartottunk egymás mellett, de idővel az érzések változnak. Velünk is ez történt.
A kötelék, ami köztünk volt szép lassan átalakult szerelemmé, és annak ellenére, hogy borzalmas körülmények között találkoztunk mosolyogva emlékezünk vissza minden egyes alkalommal arra az éjszakára.
